2. fejezet

            A csoport egy emberként mordult fel. James enyhén borostás arcán halvány mosoly ült, kíváncsian vizslatta a diákokat. Mindenkin döbbenet tükröződött, páran összesúgtak, a lányok egymás közt nevetgéltek, amikor az új tanárukra pillantottak. Mindenki szerette Evans professzort, de egy fiatal, szexi tanár sokkal több izgalmat tartogatott, mint egy vénember. Csak Olivia nem volt lenyűgözve. Átverve érezte magát, hisz lehet, hogy James tegnap még nem tudta, hogy ő is itt tanul, de ma már mindenképp tisztában volt vele, mégsem szólt neki. Még csak célzásokat sem tett rá, a lánynak pedig fogalma sem volt róla, mi lehet a háttérben, túl fiatalnak gondolta, hogy tanár lehessen.

            Hirtelen elfogta egy émelyítő érzés, kiütközött rajta a hidegveríték, szédülni kezdett. Egyáltalán nem volt ahhoz kedve, hogy hetente háromszor lássa ezt a férfit, ráadásul még udvariasan is kellene viselkednie vele.

            Ökölbe szorította kezeit, egészen addig, amíg azok remegni nem kezdtek. Kilátástalannak érezte a sorsát, szinte biztosra vette, hogy ezzel a restaurátori állás elveszett.

            A férfira pillantott, aki épp őt nézte. Szemei vörösen csillantak meg, játékosan mosolygott. Ekkor a lány eszébe jutott a tegnapi szívecske. Az a jelentéktelennek tűnő szívecske, ami most az őrületbe tudná kergetni, és amit most mindennél megalázóbbnak érzett. Mindez emlékezete homályába merülhetett volna, de így, hogy James a tanára lett, mindenegyes alkalommal eszébe fog jutni az incidens, így minden alkalommal hányingere lesz, mint ahogy most is.

            Jamesnek feltűnt, hogy Olivia nem viseli túlságosan jól a jelenlétét, ezért úgy döntött, nem kínozza tovább kihívó mosolyával. Összecsapta erős kezeit, majd belekezdett a mondókába.

            – Nem tudom, hogy Evans professzor milyen tanár volt…

            – A legjobb… – hallatszott szomorkásan Ollie szájából. A férfi ugyan hallotta, de megpróbált nem törődni vele.

            – És azt sem tudom, hogy én milyen tanárnak fogok bizonyulni, de megteszek mindent a cél érdekében. Épp ezért már reggel beszéltem az igazgatósággal, sikerült meggyőznöm őket arról, hogy az interaktivitás véleményem szerint nagyon fontos, főleg a művtöriseknek. Így engedélyt kaptam, hogy jegyeket vehessek a pénteken nyíló Vegyes kiállításra.

            Olivia felkapta a fejét. A Vegyes kiállítást minden évben megrendezték városában. Ezen az eseményen bárki képeit, és egyéb műalkotásait is kiállították, természetesen, ha átjutottak a rostán és bekerültek a legjobb száz közé. A lány minden évben benevezett pár festményével, eddig sikertelenül. Azonban ebben az évben bekerült a legjobb százötven közé, ma vagy holnap kiderül, hogy kiállítják-e. Szerencsére egy nagyon jó barátja is a múzeumban dolgozott, aki folyamatosan értesítette az eseményekről. Eddig az volt az álma, hogy kikerülhessen oda, de az, hogy új tanára is láthatná, egy kicsit visszariasztotta. Tisztában volt azzal, hogy az egyetemi tanárok mennyire szeszélyesek, hogy kényük-kedvük szerint buktatják meg az embereket, ő pedig már így is el volt ásva James szemében, ha emellé még nagyképűnek is tűnne, garantáltan nem végezné el az egyetemet.

            A férfi mindeközben elindított egy papírt, amire fel kellett írni azon diákok nevét, akik menni akartak. A mellette ülő Helen lelkesen firkantotta fel a nevét, már majdhogynem Oliviáét is felírta, amikor a lány megállította.

            – Ne!

            – M-miért ne? – kérdezte Helen kíváncsian. – Azt hittem, hogy imádod a Vegyes kiállítást.

            – I-igen, imádom is, csak… én…

            – Talán valami dolga van, Miss… – lépett oda James, és játszotta a hülyét.

            – Woods! – reccsent rá a lány kicsit erélyesebben, mint kellett volna, amit a férfi egy szemöldökfelhúzással jelzett. – E-elnézést…

            – Tehát valami dolga van péntek este?

            – Elég sok egyetemistának van dolga péntek este, Mr. Langdon – vigyorgott Olivia gúnyosan.

            – Egy randi nem olyan fontos, mint ez a kiállítás.

            – Nem randim lesz, Mr. Langdon! – mondta a lány kimérten.

            – Tehát szingli?

            Olivia és Helen egyaránt lefagytak. Egy ilyen kérdésre egyáltalán nem számítottak, főleg nem ennyire lazán előadva. Kellett pár másodperc, amire az aranyszemű lány eszébe jutott valami csípős.

            – Elnézést professzor úr, de szerintem a tanáromnak nincs ehhez köze! – jelentette ki, ügyelve arra, hogy kellően kihangsúlyozza a tanár szót.

            James nem válaszolt, végignézte, ahogy a duci Helen odacsúsztatja a lapot a vörösesbarna lánynak, aki aláírás nélkül átnyújtotta neki.

            – Tehát nem jön? – kérdezte a férfi.

            – Nem.

            A férfi hümmögött egyet.

            – Kérhetnék egy tollat? – fordult Helenhez, aki remegő kézzel nyújtott át neki egyet. – Köszönöm – mondta, majd egy gyors mozdulattal felírta a Woods nevet a fecnire.

            – Na, de… – próbált ellenkezni a lány, de James most először szigorú pillantást vetett rá, amitől rögtön meghunyászkodott.

            – Nincs de, Miss Woods! Ez órán kívüli program, hasznos, ráadásul a vezetőségnek köszönhetően ingyenes, így elvárom, hogy eljöjjön! Nincs kifogás, nem fogadok el ellenkezést, mondja le minden programját péntek estére!

            Olivia a pad alatt úgy nyújtotta ki ujjait, mint a ragadozó madár a karmait, amikor prédára les. Fojtásra készen. Pontosan ilyesmi lehet, amikor egy irányításmániás pasi hívja el a kiszemelt nőt randira.

***

            Gyűlölöm ezt az embert… rohadtul gyűlölöm! – mantrázta magában a lány, amikor kifelé tartott egy idegesítően fantasztikusan megtartott óra után. James csak feltette a kérdést, hogy mit vettek utoljára, amikor pedig meghallotta a kubizmus szót, rögtön belekezdett. Ollie-val együtt szinte mindenki utálta ezt az irányzatot, de Jamesnek sikerült egy olyan szálon végigfutnia, ami figyelemfelkeltőnek és inspirálónak bizonyult, így az óra végeztével sokan a könyvtárba siettek, hogy kivegyenek egy-egy kubista alkotásokkal foglalkozó könyvet. Bármilyen furcsa volt, a lánynak is megfordult a fejében, de még épp időben sikerült kivernie onnan a gondolatot, és inkább elindult egy közeli helyre, hogy a következő órája előtt megebédelhessen.

            Miután megrendelte a pizzáját, leült egy asztalhoz. Elővette a telefonját, és mint minden ember mostanság, internetkapcsolatot keresett. Amint felcsatlakozott, rögtön a kubizmus szót írta be a keresőbe.

***

            Csütörtök reggel Ollie nehezebben kelt ki az ágyból, mint eddig valaha. Sokáig aludt, lassan délre járt az idő, ilyenkor már rég festett, vagy a városban sétálgatott, de most egyáltalán nem volt kedve. Hamarosan elkezdődik a fiúkkal való interjú. Végre lenne egy nap, amikor nem kell újdonsült tanárával találkoznia, erre úgy hozta a soros, hogy a harmadik napon zsinórban látja majd őt. Persze megmondhatná Amandának, hogy nincs kedve menni, de vadászat után neki is kötelező volt ott lennie a fényképezésen, hogy hűs kisugárzása ismét lenyugtassa a prédákat. De hogy tudna nyugtatni, ha magát sem sikerül? Mert, ha ott van James…

            Hangosat horkantva a fejét a párnába nyomta, nem értette, miért jutott megint az eszébe a férfi. Utálja őt. Mélységesen. Még senki sem idegesítette ennyire. Alig várta, hogy lássa a szenvedését a kamera előtt. Tapasztalatból tudta, hogy a tapasztalatlanok nagyon nehezen barátkoznak meg a vakuval, és mindig nagyon vicces képek szoktak az elején készülni. Magában már el is határozta, hogy azokat kinyomtatja és minden alkalommal, amikor James nem úgy fog viselkedni, ahogy azt ő akarja, kiplakátol egyet az egyetemen.

            Hangosan kifújta a levegőt, lehunyta aranyszínű szemeit és kissé visszamerült az álomvilágba. Melegség öntötte el a testét, erős karok ölelték át hátulról, ismerős parfüm bódította, mély, duruzsoló beszéd andalította. Lágy csókokat leheltek nyakára, az arcára, egyre közelebb ajkaihoz, majd amikor kissé megfordult, hogy a csók beteljesedjen, James férfiasan gyönyörű vonásai mosolyogtak rá.

            Olivia szeme azonnal felpattant, zihálva tekintett körül halványbézsre festett szobájában, majd amikor meggyőződött arról, hogy senki sincs odabent, arcát markába temetve nyavalygott.

            – Gyűlölöm!    

            Miután kidühöngte magát, aminek az amúgy is összetúrt ágya látta a kárát, felkapott egy köntöst és kiment a nappaliba. Szerencsésnek mondhatta magát, Amanda fizetése elég jó volt, a szülei pedig bőségesen támogatták a lányt, ráadásul részmunkaidőben dolgozott is – csak most épp nyaralnak a főnökei –, így bezártak egy hétre, szóval egy megengedhettek maguknak egy rendes házat, nem csak egy lakást, abból is egy szebbet. Nagynénje hobbija, hogy modernebb berendezéseket vásárol, így már lassacskán úgy nézett ki az otthonuk, hogy egy magazinban is szerepelhetne. Fehér padló, fekete konyhabútor fémberakással, minden ajtóban homokfújt üveglapok. A nappali fényes és tágas, egybenyitott az ebédlővel, körben végig ablakok, esténként fekete sötétítőfüggöny akadályozza meg a belátást. Igazából elég rideg, de pont karrierista hölgyekhez illik. A hálószobák viszont melegséget árasztottak, teljes ellentétben álltak a jégszínekkel. Mindenütt fa, barna és vörös árnyalatok uralták mindkét helyiséget, jelezvén, hogy egy nap talán családot is szeretnének.

            Olivia reggeli müzlije mellett egy könyvet olvasgatott, olyannyira belemerült, hogy fel sem tűnt neki az idő múlása. Csak két óra ötvenhét perckor eszmélt fel, kerek három perce maradt arra, hogy felöltözzön, és a külvárosból eljusson a belváros közepébe.

            Azonnal kiszaladt a garázsba, természetesen a szürke festésű autót sehol sem találta, így teljesen nyugodtan elkönyvelhette magában: hivatalosan is elkésett.

***

            – Franc, franc, franc! – robogott el Ollie az öreg recepciós előtt, aki már megszokta a lány szétszórtságát.

            – El fog esni, Olivia! – kiáltott utána, a lány megtorpant a lift előtt, visszanézett a vaskos, régimódi fehér bajusz tulajdonosára.

            – Nem érek rá, késésben vagyok, Don! – mondta, közben eszeveszetten nyomkodta a hívó gombot. Immáron harminc perce hiányolták.

            – Tudom, Miss Hastings már kereste!

            A lányban, akinek most rakoncátlan lófarokba volt fogva a haja, megfagyott a vér. Lélekben készült a halálra. Olyannyira sietett, hogy még a liftben is föl-alá mászkált.

            Végre megérkezett a huszonharmadik emeletre, ahol a Modern Woman szerkesztősége és stúdiója volt. Odabent nyüzsgött mindenki, ambiciózus, fiatal nők serénykedtek, kattogtak a klaviatúrákon, termékeket teszteltek, hangosan olvastak fel egyes cikkekből. Na, igen, mindig ilyen káosz volt lapzárda előtt pár nappal, épp azért nem is vette észre senki Ollie érkezését.

            Ő gyorsan lefordult az első sarkon, végigfutott a sötétzöld szőnyegű, szűkös folyosón, aminek a végéről már hallatszott a fiúk nevetése. A nyitott ajtón át látta az odabent lévő rengeteg ruhát, az egyik stílustanácsadó elsietett a sorok között, a szőke Brad pedig félmeztelenül utána.

            Olivia kipirosodva lépett be az öltöztetőbe, rögtön kiszúrta Amandát, aki mint mindig, most is rettentően csinos volt. Sötétlila szoknyakosztümje tökéletesen kihangsúlyozta minden porcikáját. Épp a fényképésszel beszélgetett, de látszott rajta, hogy ideges. A lány nagyot sóhajtott, összeszedte minden bátorságát és már el is indult volna felé, amikor nagynénjéhez James is csatlakozott. A teljesen félmeztelen James.

            A látványra Olivia lábai olyanná váltak, mintha vasbetonba öntötték volna. A férfi még csak a nadrágját sem gombolta be, fél kézzel tartotta magán. Látszott, hogy rendszeresen jár edzeni, a teste kidolgozott volt, ugyan a hasán nem rajzolódtak ki teljesen a kockák, hanem a két egymás mellett húzódó sáv domborodott ki, középen egy vonzó árkot hagyva. A lánynak először erről a tequilaivás jutott eszébe, főleg, amikor megpillantotta a dagadó mellizmokat, amik tökéletes helyet biztosítottak volna a sónak. Az egészet pedig feldobta az órán is látott egy-egy medvemancs tetoválás.

            Olivia nagyot nyelt, most még nagyobb elhatározás kellett, hogy odamenjen, mivel két frontról is támadás érhette. Megrázta magát és elindult feléjük. Talán ha nem mozdult volna meg, akkor James észre sem veszi, de így azonnal rászegezte áthatóan vizslató, furcsafényű barna szemeit, homlokába csúszott egy világosbarna hajtincs, aprót intett, közben elmosolyodott.

            – Utálom… – morogta félhangosan a lány, de erőltetett vigyort varázsolt az arcára, hogy úgy tűnjön, minden rendben.

            Amanda mindeközben karba tett kézzel, türelmetlenül várta.

            – Nagyon örülök, hogy megérkeztél! – mondta gúnyosan a kékszemű szőkeség.

            – Bocsi! – cincogott rögtön Ollie, aki még össze is kulcsolta az ujjait.

            – Mégis hol voltál eddig?!

            – Tudod, milyen vagyok, ha könyvet veszek a kezembe! – mentegetőzött.

            – Megint Gyűrűk urát olvastál?

            – I-igen… – hajtotta le bűnbánóan a fejét Olivia.

            – Ollie, már vagy tízszer elolvastad!

            – Én már vagy húszszor – vetette közbe játékosan James.

            Amanda rögtön a férfira pillantott és elnevette magát.

            – Ti aztán összeillenétek! Nem elég, hogy ugyanazt bálványozzátok, mindketten késtetek is!

            – Késett? – kérdezte összehúzott szemekkel Woods.

            – Két perccel ezelőtt érkezett meg.

            – A jegyeket intéztem – világosította fel a tanítványát a férfi.

            – Milyen jegyeket? – kíváncsiskodott a szőke nő.

            – Nem is mondta neki, Miss Woods?

            Olivia szemei kikerekedtek, kihúzta magát és megrázta a fejét, de ő maga sem tudja, miért. Azért, hogy elfelejtette mondani, vagy azért hogy ne mondja el.

            – Őőő… mit? – vigyorgott sunyin a főszerkesztő.

            – Én vagyok az új művészettörténet tanára.

            Amanda szája „o”alakúra nyílt, Ollie már tudta, ez az izgatottság jele. Mostantól nagyon rá fog nyomulni erre a témára. Nagyra nyílt szemekkel unokahúgára pillantott.

            – Ez szexi! – lelkendezett.

            – Egy tanár semmi esetben sem szexi! – hadarta ingerülten Olivia. – Ráadásul törvényellenes!

            – Pont azért! – bólogatott Amanda.

            – Menthetetlen vagy…

            – Te is! Mi ez a haj? És a bő pulcsi? Sötétben öltöztél fel?

            – Ne cseszegess már, siettem!

            – Szerintem magával ragadó ez a lezserség, több lánynak kéne ilyen egyszerűnek lennie – mosolygott James.

            – Téged senki sem kérdezett! – dörrent a férfira a tanítványa, aki azonnal észbe kapott, és visszafogta hangerejét. – Tanár úr…

            Amanda pár pillanatig jókedvűen elbambult a két emberen, akik között tagadhatatlanul szikrázott valami, vagy a düh, vagy a vonzalom, majd összecsapta a tenyerét, mint mindig, amikor fel akarta magára vonni a figyelmet.

            – Olivia, segítenél neki ruhákat válogatni? Úgy gondolom, hogy te el tudnád kapni a stílusát.

            – Öm… – habozott a lány. – Gondolom…

            – Akkor menjetek, mert a többiek már kész vannak! – mutatott a négy másik beszélgető férfira, akik mind egytől egyig remekül festettek.

            Olivia rögtön belevetette magát a ruhákba, így is kevesebbet kellett a tanárával törődnie. Farmerről farmerre, ingről ingre nézett át mindent, még szmokingban is gondolkodott, amikor megtalálta a tökéletes választást. Gyorsan lekapkodta a fogasról a holmikat, a mellette somfordáló férfi ölébe nyomta, és inkább elment a fényképezést nézni.

            Úgy tűnt, ezek a fiúk nem olyanok, mint többi pasi, akiket Amandával levadásztak, róluk valamiért csupa remek képek készültek. Ha így megy tovább, akkor Ollie nem fog tudni plakátolni az egyetemen.

            Emiatt olyan gyorsan ment a fotózás, hogy legutoljára akkor kattant el a vaku, amikor James belépett. Olivia elégedetten nyugtázta, hogy minden pont olyan tökéletesen mutat a férfin, mint a fejében. A teste vonalait szépen kiadja a ráfeszülő fehér, V nyakú póló, de a fekete bőrdzseki kívánatosan eltakarja a felsőtestet. A szakadt farmer és a bakancs pedig megvadítja az egész szettet.

            – Csodás, jöhet! – mondta Felicity, a piercinges fényképész.

            James kissé félénken sétált a vászon elé, Olivia feszülten várta, milyen lesz az első kép.

            – Talán… csak lazán dugd zsebre a kezed, ereszt le a vállaid, nézz ki az ablakon – adta ki az utasításokat, James pedig cselekedett.

            A kép nem sikerült rosszra, de kiemelkedő sem volt. Sorra unalmas fotók születtek, Amanda lehangolódott, mert sokkal jobbra számított tőle.

            – Ollie, kérlek, megigazítanád a gallérját? Nem tetszik, ahogy van – kérte meg unokahúgát, aki a férfi elé lépett, babrálni kezdett a bőrdarabbal.

            – És most kapd el a derekát! – kiáltott fel a semmiből Felicity, James pedig, mintha parancs lenne, teljesítette.

            Elkapta Olivia derekát, a másik kezével a lány térde alá nyúlt, aki ijedtében rögtön megkapaszkodott a férfi nyakában. A tanár negyedrészt elfordulva megdöntötte a felemelt lányt, akinek a lófarka már a földet súrolta, rémülten, kipirulva pislogott fel a férfira, érzelmektől túlfűtött, szenvedélyes pillantást kapott vissza, egy kacér mosollyal megtűzve.

            És vaku.

            – Sztárfotó! – nevetett fel hangosan a fényképész.

            Rajta kívül senki sem nevetett, mindenki somolyogva nézte végig a jelenetet. A furcsa pózt felvett pár úgy maradt, James teste meg se rezzent, nem okozott neki különösebb megerőltetést a lány megtartása.

            Olivia zihált, gyomra mintha lebegett volna a testében, ez pedig egyáltalán nem tetszett neki. Nem tudott mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy ki van szolgáltatva, nem ő irányít. Eddig ilyen még sosem fordult elő egy férfival való kapcsolatában sem, mindig ő volt nyeregben.

            – I-igazán… elengedhetne már… – nyöszörögte, tekintetük azóta sem vált el.

            – A magánéletben nyugodtan tegezhetsz, Olivia! – búgta selymesen a férfi.

            – K-kérlek, tegyél le!

            James visszahelyezte a lány lábait a földre, aki rögtön kiröppent a karjai közül, úgy futott vissza Amanda mellé, mint aki elvesztette a becsületét.

            – Ezt a szenvedélyes, csalódott ziláltságot akartam látni! – kattintott el egy újabb fotót Felicity, ezután ki is nyilvánította, hogy kész vannak.

            Az interjúk is gyorsan elreppentek. A srácok egyfolytában viccelődtek, öröm volt együtt dolgozni velük. Mindenkit szórakoztattak, ahogy csipkelődtek egymással, régi, összeszokott csapat lévén. Az összes kérdésre szívesen válaszoltak, még több infót is elejtettek a kelleténél, főleg, amikor a kopasz Steve beszélgetett Amandával, aki láthatóan nagyon tetszett neki.

            Utolsóként került sorra James. Olivia próbálta adni az érdektelent, több-kevesebb sikerrel. Amanda a kezébe vette a jegyzőkönyvét, bekapcsolta a hangfelvevőt és feltette az első kérdést.

            – Név?

            – James Langdon.

            – Kor?

            – Huszonkilenc.

            – Születésnap?

            – Nehéz ügy, mert december harmincegyedikén születtem pontosan nulla órakor, tehát december harmincegy és január elseje – vigyorgott elégedetten.

            – Hobbi?

            – Olvasok, festek, rajzolok, szobrászkodom, imádok kiállításokra és múzeumokba járni és szeretek konditeremben edzeni.

            – Férfias és kifinomult – mosolygott Amanda, aki az edzés kivételével szinte az unokahúgára ismert.

            – Első randi? – kérdezte kissé anyáskodó módon, mintha máris kíváncsi lenne, hova vinné el az ő hőn szeretett unokahúgát.

            – Vacsora. Egyértelműen. Szeretem, ha egy nő tud és imád enni.

            – Csók, vagy szex?

            – Csók.

            – Foci, vagy szex?

            James felnevetett.

            – Szex.

            – Mi fog meg téged meg egy nőben? Mitől leszel szerelmes?

            A férfi egy kicsit elmélázott, az előtte lévő felvevőt nézte.

            – Legyen… szerelmes belém. Talán ez a legfontosabb. Szeressen. Csak engem, fülig. Legyen vicces, bátor, ambiciózus, álljon ki magáért és az elveiért. Fontos, hogy szeresse azt, amit én, hogy együtt tudjunk menni múzeumokba, esetleg csak azért elutazni Párizsba, hogy láthassuk a Mona Lisát. Csak úgy… spontán. És egy dolog van, amivel nagyon meg lehet fogni. Valamiért imádom a nagyszájú lányokat. Imádom, ha párszor kicsúszik egy-egy káromkodás, ha bárkinek vissza tudnak szólni valami frappánsat.

            Amanda Oliviára pillantott, aki szétnyílt ajkakkal figyelte a férfit. Amint meglátta, hogy nézik, úgy tett, mintha a körmeit babrálná.

            – Ez nagyon egyedi, kevés ilyen lány van, nem?

            – De… nagyon kevés.

            – Azt hiszem, végeztünk. Köszönöm szépen – mosolygott szélesen a főszerkesztő.

            Mindketten felálltak, de hirtelen a nő eszébe jutott még valami.

            – Majd’ elfelejtettem! Családi állapot?

            James, mintha érezné, az előbb mondottak idevágó súlyát, Oliviára pillantott, a barátaira, akiknek lefagyott az arcukról az állandó vigyor, majd vissza a kérdezőre.

            – Eljegyezve.