3. fejezet

          Néma csend lepte el a szobát, még a lélegzetvételeket se lehetett hallani. Amanda formás ajkai résnyire nyíltak, hitetlenkedve pillantott a férfira, akinek az ujján még csak gyűrűlenyomatot sem látott. Az kesernyés mosollyal viszonozta a nő vizslató tekintetét. A négy fiú is egy emberként hallgatott, előre meredve, mozdulatlanul álltak. Érezték, hogy nem ennek a mondatnak kellett volna elhangoznia. James és Ollie mindenki szerint tagadhatatlanul összeillettek. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi egyfolytában flörtölt a lánnyal, ahogy azt talán Olivia is tette a maga pukkancs módján.

            James óvatosan a barátaira pillantott, mintha segítséget kérne. Amanda élénk kék tekintete szinte lyukat égetett a lelkébe, ebben a pillanatba a főszerkesztő a Pokolba kívánta a férfit. Amint meglátta, már elhatározta, hogy összeboronálja az unokahúgával, rögtön tudta, hogy egymásnak vannak teremtve. És amikor már teljesen meggyőződött volna, az adonisz bejelenti, hogy menyasszonya van. Ennél jobban talán még sohasem esett pofára Miss Hastings.

            A végtelenbe nyúló, feszült csendet halk kattogás törte meg, ami égő papír és dohány sercegésével vegyült. Az összes odabent lévő ember egyszerre pillantott a nyitott ablakban ácsorgó Oliviára, aki mélyet szívott a cigarettájából. Arcán meglepetés tükröződött, amikor észrevette, ő van a középpontban.

            – Mi van? – vonta meg a vállát.  

            James vörösen villogó szempárral figyelte a lányt. Lenyűgözte az egyszerűsége, ami a tanulmányai miatt valamiféle visszafogott eleganciával társult. A cigarettát olyan kecsesen tartotta hosszú ujjai közt, mint a régi idők csillogó, hollywoodi színésznői. Legszívesebben odalépkedett volna hozzá, és ellentmondást nem tűrve magához húzta volna. Még mindig érezte a lány által hagyott forróságot a testén, és még többet akart belőle, de nem tehette. Őt közös otthonukban várta a menyasszonya, Mady.

            – Nos… azt hiszem, végeztünk – rázta meg a fejét Amanda.

            – Biztosan? – kérdezte a tanár.

            – Igen – válaszolta kimérten a nő, és majdnem hozzátette, hogy tűnjön is el a stúdióból rögtön, vagy beleírja a cikkbe, mekkora szemét.

            – Rendben… – bólintott James, és gyorsan besurrant az öltöztetőbe, hogy minél kevesebb ideig kelljen néznie a fájdalmasan semleges Oliviát.

            A többiek halkan követték, ezennel a hangulatnak hivatalosan is vége volt.

            – Ez egy rohadék! – horkant fel Amanda, amint tudta, nem hallják őket.

            – Tudom – válaszolta könnyedén a lány.

            – Miért nem mondta, hogy menyasszonya van?! Szemét… láttam az arcán, hogy még gondolkodott is, mit válaszoljon!

            Ollie nem felelt semmit, elmélyedten bámulta az alatta elterülő nagyvárost. Amanda nem bírta sokáig, felpattant és unokahúga mellé sétált.

            – Lefogadom egy százasba, hogy a menyasszonya is olvassa a Modern Woman-t! Na, majd amikor meglátja, hogy a pasija milyen önfeledten flörtölt veled, akkor…

            – Amanda, neked mégis mi bajod? – kérdezte vigyorogva a lány.

            – Hogy érted? Csak leleplezem a disznót!

            – Hisz nem volt köztünk semmi.

            – De ő akarta volna! – tiltakozott a főszerkesztő.

            – Dehogy akarta…

            – Dehogynem! Te talán nem vetted észre, hogy minden lopott pillanatban téged bámult?

            – Mert szexi vagyok, ezen nincs csodálkoznivaló! – viccelődött Olivia.

            – Nem vagy rá mérges? – vonta össze tökéletes, szőke szemöldökeit a nő.

            – Miért lennék?

            Amanda egy pillanatra habozott, majd elnevette magát. Unokahúgának idegesítő szokása volt, hogy nem vette észre, mennyire tetszik neki valaki. Mindig így történt. Gimnazista korában folyton úgy tett, mintha utálná az egyik osztálytársát, aztán ahogy teltek a hetek, egyre többet gondolt rá, egyre inkább megenyhült. A végére mindennap sírt a fiú után, de az addigra már összeszűrte a levet egy Madeleine nevű lánnyal, aki legalább annyira gyűlölte Oliviát, mint Olivia őt. Szegény megtört lelkű lány azóta is óvodás kisfiú-szindrómában szenvedett. Vannak azok a fiúk, akik inkább meghúzzák a kislányok haját udvarlás helyett. Nos, Ollie is ilyesmi volt.  

            – Semmi, csak azt hittem, van köztetek valami.

            – Pff! Ugyan, kérlek! – legyintett a lány.

            – Rendben, akkor gondolom, ne a szuper romantikus képeteket tegyem be! – vigyorgott Amanda.

            – Azt a képet tedd rá egy pendrive-ra, töröld le a gépedről és utána rituálisan égesd el az adathordozót. Köszönöm – válaszolta Olivia, sarkon fordult és kivágtatott a Modern Woman szerkesztőségéről.

            Amint lefelé mozdult a lift, megszólalt a telefonja. A kijelzőre pillantva rögtön izgatott lett, George hívta őt, a Heavensgate Múzeumbeli informátora és közeli barátja. Felvette a készüléket és feszülten hallgatott.

            – Bent vagy – hallotta a vonal másik végéről az izgatott hangot.

            Olivia rögtön felsikított, a hír, miszerint bejutott a Vegyes kiállítás legjobb száz művésze közé, teljesen közömbösítette a mai kínos fényképezést.

            – Ez komoly?! – firtatta a lány.

            – Teljesen komoly! – beszélt George kissé rekedtes hangján, amit Ollie már vagy tíz éve hallgatott folyamatosan.

            – Nem hiszem el! – örvendezett. – Hányadik lettem?

            – A tízedik, szívem! Rögtön a tízedik!

            – Basszus, tavaly még a százba sem kerültem be, most meg tízedik?

            – Rengeteget fejlődtél – szinte hallani lehetett a férfi mosolyát. – Gratulálok, Liv!

            – Köszönöm!

            – Leszel a gálán a párom? – tette fel a kérdést teljesen lazán George.

            – Persze! – vágta rá a lány.

            Náluk természetesnek bizonyult, hogy együtt mennek ilyen helyekre. Nem volt köztük semmi, csupán nagyon szoros kapcsolat, mintha édestestvérek lettek volna.

            – Akkor este beugrom a jegyekkel.

            – Oké, szuper vagy!

            – Nagyon örülök neked, kicsi lány!

            – Köszönöm! – somolygott Ollie. – Akkor este.

            – Rendben. Szia.

            – Szia – köszönt el a lány is, majd ugrándozni kezdett örömében.

            Nem hitte, hogy rögtön ilyen magas helyre fog jutni. Minden bizonnyal megérte késő estig gyakorolni, mindent átvenni az alapoktól, hogy tökéletesítse technikáját. Ezek után eldöntötte magában, hogy addig fog nevezni, amíg övé nem lesz az első díj, ami vagy automatikus bejutást jelentett a Múzeum gárdájába, vagy egy európai körutat. Bármelyiknek örült volna.

            A lift ajtaja kinyílt, Ollie kirohant, elvágtatott a bajszos portás előtt, és úgy lökte ki maga előtt az üvegezett ajtót, mintha övé lenne a világ. Végigfutott benne a gondolat, hogyha most egy filmben lenne, biztosan egy éneklős-táncolós jelenet jönne. De nem harsant fel a zene, sőt, az emberek kicsit furcsállva pillantgattak a repeső Liv felé. Széles vigyorral indult el egy irányba, még maga sem tudta, hová indul, de abban a pillanatban, hogy megtette az első lépést, meg is fordult.

            James és a bandája még mindig az épület előtt álltak, beszélgettek valamiről. A tanár lehajtott fejjel állt a középpontban, Steve szidta, a feketehajú, sportoló Jake sajnálta, a szakács Luke kioktatta, a mindig jókedvű Brad pedig röhögött az egészen. Livnek nem tartott sok időbe, amíg kitalálta, róla lehet szó.

            Jelen pillanatban egyáltalán nem volt kedve ahhoz, hogy bárkivel szóba álljon, épp ezért próbált lelépni a színhelyről, azonban pár méter után Brad utána kiáltott, amire a lány csak vonakodva fordult meg.

            – I-igen? – erőltetett vigyort az arcára.

            – Gyere már ide! – mutogatott neki a rövid, szőkefürtös férfi, aki sötétzöld garbót viselt.

            – Áh, most inkább nem!

            – Ugyan, gyere már! Az év parasztja mondani akar neked valamit! – kiabált a kopasz Steve is, akit James rögtön meglökött kicsit, hogy fejezze be.

            – Nem szükséges, sietek! – tiltakozott Ollie, de akkor már a csapat majdnem elé ért.

            Pár méterrel előtte megálltak, egyszerre lökték elő a vörös szeműt, mint holmi bűnöst. Mindketten zavartan néztek egymásra. James szégyellte magát, Olivia nem értette a helyzetet.

            – Nézd, én… – kezdett bele a mondandóba a férfi, a lány feszülten figyelt. – Sajnálom…

            – Mit?

            – Hogy átvertelek.

            – Mivel? – vonta fel a szemöldökét a lány.

            – Nos… – James kíváncsian pislogott Oliviára, nem értette, mit nem lehetett érteni – Hogy fel akartalak szedni, közben pedig van valakim.

            – Fel akartál szedni? – döbbent meg.

            – I-igen… azt hittem, hogy elég egyértelmű vagyok.

            – Nem… nem igazán – csóválta meg a fejét a lány.     

            James arcán őszinte meglepetés tükröződött. Eddig még nem volt arra példa, hogy valakinek nem tűnt fel az udvarlása, sőt, inkább hitték sokan azt, még akkor is, amikor nem tette.

            – Akkor… oké azt hiszem. Nincs harag, ugye?

            – Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem a menyasszonyodtól! Elég rossz lehet neki, hogy nem bízhat a vőlegényében! – mondta erélyesen a vörösesbarna, aranyszemű Liv.

            – Nem, nem! Én még soha… veled… csak te… elragadó… – hebegett zavarodottan James, hosszabb hatásszünetet tartott, majd egy hatalmasat sóhajtott és magabiztosan kijelentette. – Még sosem csaltam meg. És eszembe se jutott. Ne higgy parasztnak!

            – Nos… oké – Olivia megvonta csontos vállait, a szemeit forgatta, úgy érezte, egyre kínosabbá válik ez a beszélgetés. – Szerintem nincs mit mondanunk egymásnak.

            – J-jó… akkor holnap találkozunk.

            – Igen, mivel a tanárom vagy – nevetett kínosan a lány.

            – A tanárod… – ismételte motyogva a férfi a számára legfájóbb szót.

            – Viszlát! – mosolygott Olivia.

            – Szia… – köszönt el kisvártatva James.

            Összezavarta a lány viselkedése. Azt hitte, azért olyan rideg vele, mert tetszik neki, de ez a beszélgetés rávilágított arra a tényre, miszerint egyáltalán nem érdekelte Oliviát, és ez végtelenül dühítette. Szerette a menyasszonyát, de Ollie-t az első pillanattól fogva képtelen volt kiverni a fejéből. Úgy érezte, hogy valahogy muszáj felhívnia magára a lány figyelmét, különben belepusztul, és ezért bármit képes lett volna megtenni. Bevetette minden csáberejét, folyamatosan zavarba hozta a lányt, rejtélyesnek és tekintélyparancsolónak, mégis humorosnak mutatta magát, mindenkit megnyert, csak őt nem. Dühítette, hogy őt vajon miért nem?!  

            Sokáig bámult Olivia után, a szíve összeszorult, ahogy távolodott. Hamarosan itt az esküvője, ő mégis csak egy nőt akart bámulni egész nap, és az nem a menyasszonya.

***

            Liv alig bírt magával. Még James ostoba viselkedése sem ronthatta el a kedvét, hisz holnap a világ elé lesz tárva az egyik alkotása. Ugyan ritkán szokott, de ezt most egy olyan alkalomnak vélte, amikor főznie kell.

            A konyhába táncolva betette a kedvenc együttese albumát, és hangosan énekelve látott neki az étel készítésének. Se ő, se a nagynénje nem volt konyhatündérnek mondható, de most véletlenül pont mindent fellelt a hűtőben, ami csak kellett. Vörösboros borjúcsíkokat készített chilis rizzsel. Ezt a receptet még Amandával fejlesztette ki, amikor ők főztek, szinte csak ezt ették, ráadásul George is imádta.

            A restaurátor férfi sokat időzött a lányok felvilágosult otthonában, szinte már családtagnak számított. Amikor Ollie szülei Franciaországba költöztek, az apja George lelkére kötötte, hogy még inkább vigyázzon a lányokra, és bár elfoglalt volt, hetente párszor azért felnézett.

            A mai napon szintén csak későn lehetett számítani a nagynénire, így a lány csak két személyre terített. Kinyitott egy üveg vörösbort, hogy szellőzzön, hófehér porcelántányérokat tett ki az üveg ebédlőasztalra, majd amikor meggyújtotta a középen nyújtózkodó két szál gyertyát, lépett be George Cameron kopogás nélkül.

            – Kicsi lány! – tárta szét vékonyka karjait a szemüveges férfi.

            – George! – Ollie vidáman az ölébe röppent és teljes szívéből magához ölelte a magas férfit.

            – Még főztél is? – csodálkozott el a férfi.

            – Gondoltam ez egy különleges alkalom.

            – De még mennyire! – vigyorgott lelkesen George, és a tweed zakója belső zsebéből előhúzott egy aranyozott szegélyű, dombornyomásos jegyet. – Ez az öné, Miss Woods! – hajolt meg, miközben a tenyerén átnyújtotta a papírdarabot.

            Olivia lélegzetvisszafojtva vette át. Amint megérintette a hűvös papírt, a szíve majd kiugrott a helyéről. Évek óta várt már erre, és végre eljött!

            A két fiatal leült egymással szembe az asztalhoz és falatozni kezdtek.

            – Aztán elegáns legyél ám holnap, nem akarok ormótlan lánnyal mutatkozni – mutogatott viccelődve villájával a fiú.

            – Ígérem, az leszek! Amanda nem is hagyna anélkül elmenni, hogy több ezer dollárt aggasson rám! – kuncogott a vörösesbarna.

            – Történt mostanában valami érdekes? Régen találkoztunk.

            – Mr. Evans meghalt… – suttogta remegő hanggal.

            – Igen, hallottam…

            –Tényleg? Mert én egészen addig nem hallottam, amíg az iskolában nem közölték!

            – A családja nem akarta nagydobra verni. Minden újságírót lefizettek, hogy hagyják békében nyugodni az öreget.

            Olivia bánatosan bámulta zoknis lábait az üveglapon át.

            – Sajnálom. Tudom, hogy szeretted.

            – A legrosszabb, hogy már kaptunk is új tanárt. Még csak ki sem hűlt a helye…

            – Ki az?

            – Egy fiatal férfi. James Langdon.

            – Ő? – csodálkozott el George.

            – Aha, miért?

            – Az egyetem igazgatójának az unokaöccse. Azta… fene se hitte volna, hogy inkább az egyetemre teteti be.

            – Hogy érted?

            – Előre leszervezett kurátori állása volt a múzeumban.

            – Tényleg? – lepődött meg Olivia. – Akkor tényleg furcsa, hogy tanár lett… de… végül is nem olyan rossz. Elég jól tanít. És így már értem, hogy tudott leszervezni a művtöri csoport minden tagjának egy-egy belépőt a holnapi nyitógálára.

            – Szép pénz lehetett.

            – De legalább hasznos – látta be a lány.

            – Le fog esni a csórikám álla, amikor meglát téged a díszvendégek között! – nevetett a rozsdabarna hajú George.

            – Az tuti – somolygott magában Ollie és már előre félt a holnapi órától, amikor be kell jelentenie Mr. Erőszakos-professzornak, hogy nem a csoporttal jelenik majd meg.

***

            Következő nap olyan fordult elő Ollie-val, ami még soha: késett a művészettörténet óráról. James már fél órája magyarázott, amikor a lány lihegve berontott az ajtón. Zakatoló szívvel rohant le az előadóterem első sorába, nesztelenül próbált beférkőzni a szokásos helyére, Helen szélesen mosolygott rá. Remélte, hogy megússza megjegyzés nélkül, de nem így történt.

            – Késett, Miss Woods! – dörmögte a tanár, akinek most egy olvasószemüveg csücsült formás orrán. Még Olivia sem tagadhatta, hogy a férfi nagyon vonzóan festett így.

            – E-elnézést, Mr. Langdon, de nagyon nagy forgalom volt ma reggel, és…

            – Odaadom a jegyét – mondta James.

            – Um… köszönöm, de én…

            – Nincsenek kifogások, Miss Woods! Ezt már tisztáztuk.

            – Sajnálom, de én nem érek rá a csoporttal menni – vicsorgott Olivia.

            Az igazat megvallva nem volt kedve elmondani a férfinak a teljes igazságot, miszerint díszpáholyban lesz a helye, kíváncsi volt, milyen arcot vág majd.

            – Egyáltalán nem ér rá?

            Ollie megrázta a lágyan vállaira omló, fényes tincseket.

            – Akkor kénytelen leszek kettesben elmenni magával – jelentette ki magabiztosan a tanár.

            A lány szemei összeszűkültek.

            – Most komolyan beszél?

            – Persze, Miss Woods! – James látta a lány fürkésző tekintetét, ezért egy megnyugtató mosollyal, amit csak ketten érthettek, hozzátette. – Természetesen, ha valaki végképp nem ér rá ma, akkor ő is csatlakozik!

            Liv halványan széthúzta formás ajkait, egy pillanatra elmerült a gyönyörű, enyhén borostás arcban. A professzora vonásai végtelenül finomak voltak, mégis érzékien férfiasak. A lány megrázta a fejét, hogy le tudja venni a tekintetét Jamesről. Ugyanúgy elbambult rajta, mint legelső alkalommal, a férfi elégedett pillantásából ítélve pedig, ez neki is feltűnt.

            Langdon az asztalához ment, tollat vett a kezébe, valamit ráírt, majd a lányhoz lépkedett és odacsúsztatta neki a jegyet.  

            – Azért odaadom, hátha meggondolja magát.

            Ollie próbált úgy ügyeskedni, hogy más ne láthassa, mi van a jegy hátoldalára írva. A bekukucskálás során azonban kiderült, hogy Mr. Langdon semmit sem írt rá. Sokkal inkább rajzolt. Egy szívecskét.

            A lány kérdőn pillantott rá, tanára arcán azonban zavart fedezett fel.

            Maga sem értette miért tette azt, amit tett.

***

            – Megjött George! – kiáltott Amanda Ollie szobája felé, ahol a lány épp serényen készülődött.

            – Sietek! – morgott Liv, miközben a tűsarkújával küzdött, de valamiért az az eszement designer darab, amit Amanda hozott neki, mindenhol útban volt.

            Miután sikerült becsatolnia a cipőjét, megnézte magát a tükörben. Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Sokkal inkább nézett ki úgy, mintha egy sci-fi filmből szabadult volna, mintsem egy Múzeum nyitógálájára menne. A hófehér ruha aljával még elégedett is lett volna, combközépig felvágva, a derékon kifelé forduló, kissé bővebb pliszír díszelgett, ami szépen kiemelte a csípőjét, de a felső része! Mindenütt kristályok, tollak, a vállán, mintha vállvért lenne, kiemelkedett a kimerevített anyag, és a nyaka! A nyaka garbó volt, amiből kifelé álló, hosszú toll pelyhecskék kandikáltak ki.

            Fancsali képet vágva bandukolt elő a szoba rejtekéből. A vékony George amint meglátta, majdnem elröhögte magát.

            – Fogd be! – emelte fel mutatóujját a lány.

            Amanda tapsikolva ugrált oda hozzá.

            – Csodás vagy, Ollie! Hihetetlen! Tudtam, hogy jól fog neked állni!

            – Kinyírlak – bámult rá kiábrándulva.

            – Hadd fényképezzelek le! – és már kapta is elő a zsebéből a telefonját. – Mondtam a tervezőnek, hogy az unokahúgomnak csodásan fog állni!

            – Úgy nézek ki, mint egy elcseszett hó királynő! – dühöngött Olivia.

            – Ne vágj már ilyen pofát, a tervező azt fogja hinni, hogy nem tetszik a ruha! – korholta nagynénje, miközben beállt a fotózáshoz.

            – Mert nem tetszik! Utálom!

            – Szerintem nem rossz. Egyedi – somolygott George.

            – Te is elröhögted magad, szemét!

            – Csak mert aranyos fejet vágtál. Egész csinos. Ebben biztos, hogy felfigyelnek majd rád.

            – Ja, csak nem a tehetség leszek, hanem a cirkuszi majom. Vagy kanári.

            Cameron a lány mellé lépkedett. Beesett mellkasára nem feszült az ing, a zakójában szinte elveszett. Csontos karját Olivia felé nyújtotta, aki rögtön belékapaszkodott.

            – Csodás vagy, mint mindig, Miss Woods – mosolygott a fiú.

            Odakint egy kisebb limuzin várta őket, amit a Heavensgate Múzeum biztosított a legjobb száznak. Elég nagy eseménynek számított a Vegyes kiállítás, és bár vörös szőnyeg nem volt, és az embereket fele annyira sem érdekelte a művészet, mint Hollywood, fényképészek nyüzsögtek épp elegen, akik a különböző kulturális magazinoknak készítették a fotókat. 

            Lassan Woods limuzinja is beállt, vonakodva szállt ki, de abban a pillanatban el is vakította a sok vaku. A fényképészek imádták őt és a furcsa ruháját. Egyedi volt, merész és pont erre volt szükségük. George karon ragadta a lányt, arcán büszkeség csillogott, amikor bevezette a káprázatos épület előcsarnokába.

            Már ott alig lehetett elférni az emberektől. Mindenki pezsgőt szürcsölgetett, ami szinte beleolvad a falakon körbefutó aranyszegélyekbe és krémszínű márványba. Beljebb zenekar komolyzenét játszott, a duruzsolás pedig egyáltalán nem volt fülsértő, inkább részben felemelő, másikrészt végtelenül sznob. Sajnos évről évre csökkent a valódi hozzáértők száma és felbukkantak az újgazdagok, meg a kontárok. Olivia igyekezett őket nem figyelembe venni, és csak azokban jó benyomást kelteni, akik valóban számítottak a szakmában. De még mielőtt beszélgetésbe elegyedett volna, mindenképp körbe akart nézni a kiállításon.

            Az alkotások sorrendben voltak elhelyezve, direkt a legvégéről kezdte. Olyan sok szebbnél szebb művet látott, hogy fel sem tűnt neki, már eltelt két óra. A múzeumok mindig is ilyen hatással bírtak rá, kiskorában is képes volt fél órán át bámulni egy csészére festett képet. Itt pedig most túl sok volt a látnivaló, de lassan elérkezett az ő ideje is: tizenhárom, tizenkettő, tizenegy…

            A lány szorosan lehunyta szemeit, vakon tette meg azt az előre kiszámolt pár lépést, ami elválasztotta a festményétől. Óvatosan tette egymás után lábait, aztán érezte, ahogy beleütközik valakibe. Szemei rögvest felpattantak.

            – Basszus, bocsá… – belé fagyott a szó, ahogy megpillantotta Jamest szmokingban. – nat…

            A férfi nem szólt semmit, csak mosolygott. Ollie zavartan nézte, nem tudta, hogy most azon szórakozik-e, ahogy kinéz, vagy azon, milyen ügyetlen, esetleg a festményét látta-e.

            – Izé… – hebegett.

            – Mégis eljöttél.

            – Nos… igen… csak… máshogy – Liv, hiába rázta kontyos fejét, ezúttal nem tudott kivánszorogni professzora bűvköréből.

            Csábította bódító illata, az izomtól dagadó mellkasa, szögletes álla, amit kiemelt a csokornyakkendő, a feszes elegancia, amit lazán zsebre dugott kezekkel ellensúlyozott. A lány agyában ekkor megtört valami. Az ovis kisfiú-szindróma múlóban volt, kezdett ráeszmélni arra, hogy tetszik neki a férfi. Egy foglalt férfi… egy vőlegény.

            – Azt látom – biccentett Olivia festménye felé a vörös szemű.

            – Tehát… láttad?        

            – Tízedik hely, mi? Meg, hogy nem érsz rá a csoporttal eljönni. Be kell vallanom, sikerült átverned. Azt hittem, tényleg kettesben kell majd veled eljönnöm.

            – Mindenki eljött?

            James bólintott, majd sunyin elvigyorodott.

            – Amanda?

            A lány összeszorította a tanárától felduzzadt ajkait, szerencsére ez kissé elvonta a figyelmét.

            – Ja… ne is mondd! – nézett végig magán.

            – Érdekes választás, de… azt hiszem, tetszik. Ahogy a képed is.

            – Tényleg? – lelkendezett Ollie, majd odalépett a képe elé, ami alá nagy betűkkel a neve volt kiírva.

            – Igen.

            A festményen egy meztelen lány állt háttal, laza pózban, előtte a morajló, piszkos zöld tenger, mélykék, egysíkú, felhőtlen égbolttal, az előtérben pedig vízcseppek voltak olyan hatást keltetve, mintha fényképpel készített kép lenne, és a lencsére fröccsentek volna a vízcseppek. Szinte kiugrottak a műből.

            – Az ember azt hinné, hogy ez a színösszeállítás túl sötét, de a világos bőrű lány a rézvörös hajával tökéletes kontrasztot alkot – mondta a képet bámulva James.

            – Köszönöm…

            – Mivel csináltad meg a bőrét, hogy így megelevenedik? – fordult a lány felé kíváncsian.

            – Amikor a festék majdnem megszáradt, óvatosan púdert vittem fel rá.

            – Púdert? – nevetett kissé a férfi.

            – Igen. Emiatt nem csillog, kissé porózusabb. Ettől olyan élő.

            – Meggyőztél! Majd kipróbálom!

            – Te is festesz?

            – Mondtam az interjún, nem?

            – Kamuzhattál is! – vonta fel Ollie a szemöldökét.

            – De rajzolok és szobrászkodom is. Néha farigcsálok.

            – És ki a múzsád? – vigyorgott Woods a hófehér ruhában.

            James szemei elkerekedtek.

            – Hogy mi?

            – Mindenkinek van múzsája. Nekem is.

            – Oké, akkor ezt ki ihlette?

            – Emma Stone! – vágta rá magabiztosan.

            A választól a férfi hirtelen nem tért magához.

            – A színésznő?

            Olivia könnyedén megvonta vállait.

            – Tetszett a Zombieland.

            A professzor szívből jövőn felnevetett, hosszan, elbűvölőn. Ollie nem győzte magába szívni a csodás hangot.

            – Alkotsz egy csodás képet egy könnyed moziról! Ez tetszik! – csóválta a fejét James, de közben le se lehetett volna vakarni az egymillió dolláros mosolyt az arcáról.

            – Szóval? Ki a múzsád?

            A férfi hosszú másodpercekig bámulta a lányt, amikor viszont szóra nyitotta volna a száját, valaki megakadályozta benne.

            A barnahajú nő szinte félrelökte Oliviát az útból, és azonnal rátapadt a férfi ajkaira. Hevesen csókolta őt, pontosan addig, hogy elég kínos legyen a szituáció. Amikor az idegen levált James szájáról, a mellkasához bújt.

            – Végre ideértem!

            A férfi Ollie-t nézte, zavartan vakargatta a fejét.

            – Nos, Olivia, ő… ő a menyasszonyom. Drágám, ő egy tanítványom, ő festette ezt a képet.

            A nő Woods felé fordult, amire rögtön megfagyott mindkettőjükben a vér.

            – Olivia… – nyögte a nő döbbenten.

            A lány hirtelen nem is tudta, hol van. Újra a gimnáziumban érezte magát, újra azzal az emberrel szemben, aki megkeserítette a középiskolás éveit.

            – Madeleine…