1. fejezet

      – Amanda, nem! – reccsent fel a lány, aranyszínű szemeiben eltökéltség égett. – Már ezredszerre mondom, hogy nem! Teljesen ki van zárva. Minden szempontból. Esélytelen!

            – Ugyan már Ollie, ez csak egy beszélgetés! Tudod, hogy milyen sokat jelentene nekem is, és az újságnak is – rebegtette hosszú műszempilláit a középkorú Amanda, aki épp újracsinálta a kontyát beszéd közben.

            Olivia arca összerezzent. Mindig is gyűlölte, amikor valaki Ollie-nak hívta. Az emberi faj egyetlen szerencséje, hogy csakis nagynénje, Amanda Hastings szólította így. 

            – Nem állok veled többet szóba – jelentette ki magabiztosan a lány, majd félrenézett és úgy tett, mintha a bárpult lenne a világ legérdekesebb dolga.

            – Oké. Nem akartam ehhez folyamodni, de megteszem. Ebben a hónapban kifizetem a lakbér rád eső részét.

            Olivia kíváncsian felvonta a szemöldökét, de még mindig nem vette le a tekintetét a bárpult mögött vörösen világító neoncsövekről, amik a „The Red Heaven” feliratot rajzolták ki.

            – A következő két hónapban – emelte feljebb az árat Amanda.

            – Hmm… – dünnyögött magában a lány, de még mindig úgy tűnt, nem elégedett az ajánlattal.

Hogy nyomatékosítsa érdektelenségét, lazán megvonta vállát, amitől lecsúszott az elegáns, kikövezett, mélykék ruha pántja. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a szomszédos asztalnál ülő fiatal fiú áhítattal követte végig a jelenetet. Oliviát nem zavarta, hogy csodálják, hisz ki ne élvezné, ha megtisztelik a figyelemmel? Kacéran elmosolyodott, majd tovább mustrálta a pultot.  

            – Én fizetem a teljes lakbért két hónapig, és egy hónapig minden művészi kelléket, amire szükséged van – sóhajtott feladóan a nagynéni.

            – Megegyeztünk! – pattant fel Olivia a helyéről, és felhúzta a ruhája pántját.

            – Jó volt az úgy – vigyorodott el a szőke kontyos nő, az unokahúgához lépett, és visszacsúsztatta az anyagot a vállára, ezután pedig még kicsit össze is borzolta a lány vörösesbarna tincseit. – Legyél mindig elegáns! A férfiak azt szeretik. Az elegánsan öltözött feslett nőket.

            – Haha, igazán szép véleménnyel vagy róluk!

            – Ez igaz! Ha a szoknya két centivel a térded fölött van, akkor úgy nézel ki, mint egy titkárnő!

            – Tudomásom szerint a titkárnők szoknyájának térd alá kell érnie… – morgolódott Olivia, de ezt a másik nő meg se hallotta, tovább folytatta mondanivalóját.

            – Viszont, ha a szoknya, ami eredetileg két centivel lenne a térded fölött, felcsúszik, mondjuk… három centivel, egy kicsit ráncosan, mintha most kaptál volna el valakit a mosdóban, sokkal izgalmasabb. És megnyerőbb.

            – Ez most pontosan úgy hangzott, mintha a stricim lennél.

            – Még nem hallgattál végig! Természetesen nem akarom azt, hogy könnyűvérűnek higgyenek. Azt akarom, hogy te legyél itt az a lány, aki ugyan elkapott valakit a mosdóban, de utána megigazította a szoknyáját és a sminkjét, és az egész kalandból nem maradt más – eltűrte Olivia haját, hogy a kis hiba még inkább feltűnő legyen –, csak egy diszkréten lecsúszott pánt, amit véletlenül nem vettél észre.   

            – Tudod, ilyenkor nagyon tudlak utálni. Le sem tagadhatnád, hogy egy női magazin főszerkesztője vagy – kuncogott az aranyszemű Olivia.

            Amanda élesen beszívta a levegőt, közben kigombolt egy gombot a blúzán.

            – Tudom… nagy árat fizettem érte.

            A két nő egymásra mosolygott, majd oldalra sem pillantva meg sem álltak az ajtó melletti asztalig, ahol nem kevesebb, mint öt férfi ült sörözgetve, nevetgélve.

            Olivia Woods térdei összekoccantak, ahogy közeledtek. Már akkor sejtette, hogy nem lesz jó az este vége, amikor a nagynénje ok nélkül hívta el iszogatni. Nem, mintha Amanda haszonleső lett volna, de amikor valóban csak kikapcsolódni akart, mindig egy seregnyi barátnőjét is hozta magával. De most nem. Most csak őt hívta, ez pedig mindig egy nagy „vadászatot” jelzett előre, ahogy azt a dúskeblű Amanda nevezte. Ez annyit jelentett, hogy férfiakat keres. Bár nem azért. Neki nem kellett mennie senki után, futottak érte épp elegen, és jobbnál jobb partik között válogathatott. Ilyenkor egy aktuális cikkhez keresett utca emberét, ez pedig talán jobban feltüzelte, mint bármelyik ügyvéd, vagy orvos, esetleg politikus flörtölése. Hiába, tizenötödik évét töltötte már az újságírói szakmában, és egyszerűen imádta. Jobban, mint a trüffelt, vagy a szexet. Ez pedig egy nő esetében már elég nagy szó.

            Mindketten érezték, ahogy a bárban minden szempár rájuk szegeződik. A központi szerep pedig mindenkiből más-más reakciókat vált ki. Az amúgy is magabiztos Amandát még inkább azzá tette, a művészlelkű Olivia fejében viszont kérdéseket vetett fel. Sosem értette, hogy miért vonzza magához a tekinteteket csupán a puszta jelenlétével. Azt már rég sikerült kiderítenie, hisz ő sem ostoba, hogy Amanda nem véletlenül hívta mindig magával, mert akkor valahogy minden férfi szívesebben foglalkozott velük. Nem arról volt szó, hogy nagynénje nem lett volna vonzó, csak ő egyszerűen másképp volt az, mint Olivia. A lánynak sorra a szende kislány beosztás jutott. Számára persze ez csak egy betanult szerepnek bizonyult, az igazat megvallva legalább akkora szája volt, mint újságíró nagynénjének, és ma este úgy érezte, nem fogja tudni visszafogni magát.

Ő sosem látta magát különlegesnek, természetesen már megtanulta azt, hogy kell bánnia a nőiességével, hogy az a másik nem számára vonzó legyen, de annyira nem gondolta magát ügyesnek, amennyire az eredmények alátámasztották ezt a tényt. Nyilván Olivia nem vette azt észre magán, ami mindenki másnak körülötte nyilvánvaló volt, mégpedig, hogy milyen érdekfeszítő aura vette körül. Egyszerre volt szelíd és nagyszájú, laza és elegáns, néhány pillanatban ostoba, a következőben pedig csak ontotta magából a tudást. Hullámzó volt, kiszámíthatatlan, mint a kavargó szél, vagy a viharos tenger, emiatt pedig egyszerűen mindenkit érdekelt. Pedig ő legszívesebben egy ecsettel a kezében, egy pohár bor mellett egész este otthon festegetett volna.

            A lakkozott faasztal körül üldögélő öt férfi már felfigyelt a lányok közeledtére, odébb húzták a székeket, hogy ők is elférjenek. Amikor ezt Woods meglátta, majdhogynem visszafordult. Nem akarta ezt, itt jópofizni mindenkivel, és újra elmondani a betanult szöveget, ami csaknem három éve – mióta betöltötte a huszonegyet – számtalan alkalommal aratott már nagy sikert a férfiak körében. Ráadásul ezek a pasik elég nagy szoknyavadásznak is tűntek, természetesen ez Amandát sosem riasztotta vissza, ahogy most sem. Magabiztosan az asztalra tenyerelt, kicsit előre hajolt, hogy jobban beláthassanak a dekoltázsába, de csak épp annyira, hogy ne tűnjön könnyű prédának, majd kacér hangon belekezdett.

            – Van még két szabad hely számunkra?

            – Persze, hogy van! – válaszolták szinte kórusban, majd a két szélről felpattant egy-egy, és hoztak széket a két nőnek.

            Olivia leült a nagynénje mellé, majd szelíd mosolyt varázsolt az arcára, és inkább a földet kémlelte, minthogy szembenézzen a kiszemelt áldozatokkal. Amanda mindeközben belekezdett a mondókába.

            – Az én nevem Amanda Hastings, ő pedig az unokahúgom, Olivia Woods. Az igazság az, hogy nem ok nélkül ültünk ide hozzátok. Én egy neves magazin, a Modern Women főszerkesztője vagyok, és egy cikkhez keresek embereket. Arról lenne szó, hogy bejöttök a székházba, elkattintunk pár fotót, amik majd bekerülnek az újságba, aztán csinálunk egy interjút. Természetesen megfizetnénk, és nincs semmi gonosz célunk veletek – mosolyogott szélesen.

            – És miről szólna a cikk? – kérdezte a velük szemben ülő kopasz, kockás inges férfi.

            – Csak el kell mondanotok, hogy mi a munkátok, mi a hobbitok, van-e párotok, ezután pedig egy kicsit részletesebben beszélni arról, hogy mi fog meg titeket egy nőben. Mitől szerettek beléjük, mi az, amivel rögtön le tudnak venni a lábatokról. Csupán ennyi lenne.

            Ollie még lejjebb hajtotta a fejét, el akart süllyedni. Ha megivott volna még pár koktélt, akkor biztosan nem érezte volna ennyire kínosnak a helyzetet.

            A fiúk sokáig hallgattak, a lány már szinte biztosra vette, hogy el fogják hajtani, s már lassan fel is állt a helyéről, amikor felhangzott az egyöntetű igen.

            – Remek! – csapta össze vörös műkörmös kezeit a szőke nő. – Ollie-nál van egy jegyzetfüzet, kérlek, diktáljátok le neki a neveteket, a telefonszámot, e-mailt is, ha lehet!

            – Amanda! – korholta le nagynénjét a lány, de ő csak felnevetett, ügyet sem vetett rá.

            Olivia dühösen megrázta a fejét, félt attól, hogy most mindenki Ollie-zni fogja, majd előkotorta a tollat és a füzetet, és most először a főszerkesztő mellett ülőre nézett, aki mosolyogva diktálta le mindazt, amit kértek. Közben természetesen végig beszélgettek.

            – Miért pont minket? – kérdezte ugyanaz a kopasz, aki az előbb is. Mindközül ő tűnt a legmegfontoltabbnak.

            – Ugyan fiúk, nézzetek már körül! Mindannyian tudjuk, hogy ti égtek most a női tekintetek kereszttüzében. Csak azt csodálom, hogy mi jöttünk ide hozzátok először!

            – Mert mindannyian arra várnak, hogy mi menjünk oda! – röhögnek. – A férfiak és a nők egészen addig egyenjogúak, amíg nem kell hűtőt cipelni, vagy udvarolni. Ott persze mindent nekünk kell csinálni! – viccelődik egy szőke, napbarnított, akit, mint később kiderült, Bradnek hívtak.

            – Azért ezzel tudnék vitatkozni – Ollie Amandára pillantott, aki épphogy tudta tartani a kedves mosolyt, hisz végtelenül gyűlölte a hímsovinizmust.

            – Persze ezzel nincs semmi gond! – tette hozzá gyorsan Brad, még mielőtt félreértenék. – Csak viccnek szántam. Természetesen én is jobban szeretek küzdeni valakiért, és nem mindig jó, ha rögtön az ölembe vetik magukat.

            Erre mindannyian bólogattak.  

            – A ti esetetekben ez persze más, hisz titeket a munka vezérelt, úgyhogy, ha udvarolni kell, mi kezdünk! – vigyorgott sokat sejtetően Amandára a kopasz Steve. 

            Közben Woods már a negyedik telefonszám legutolsó számjegyét kanyarította a papírlapra. Amint végzett, megszólalt közvetlen mellette egy lágyan búgó, mély férfihang, ami olyan érzéseket keltett benne, mintha egy selyemkendőt húztak volna végig a gerince mentén.

            – James Langdon – mondta.

            Olivia felkapta a fejét a felette magasodó férfira. Legelőször a szemeire figyelt fel, amiknek nagyon furcsa színe volt. Barna, de… pislákolt bennük valami tűz… valami vörös fény, ami nem a neoncsövekből jött. Mintha igazából pirosak lennének az íriszei, csak barna kontaktlencsével álcázná őket. Aztán jött az orr, ami olyan tökéletes volt, mint az ókori szobroké. Finoman ívelt ajkak, szögletes áll és állkapocs, amiket négynapos borosta fedhetett. A férfi világosbarna haja lazán volt hátratúrva, széles, izmos vállai szinte Oliviáéhoz nyomódtak. Miért nem vette észre eddig ezt a férfit? Pedig végig itt ült közvetlenül mellette!

            James oldalra biccentette a fejét, amikor Olivia már túl hosszú ideje bámulta őt. Kíváncsian összehúzta szépen ívelt szemöldökeit, majd szórakozottan elmosolyodott.

            – És a telefonszámom… – kezdett bele, amire a lány azonnal észbe kapott.

            – Oh, bocsi, csak… – agyában felgyorsultak a fogaskerekek. Vajon mit mondhatna, amivel kimenthetné magát ebből a kínos helyzetből? Elbambult egy férfi arcán… nagyon hosszú ideig. – Csak akkora sörhab bajusz van a szád fölött, hogy nem tudtam levenni róla a szemem – hazudott. Nem volt bajusz… James arca tökéletes volt és férfiasan gyönyörű.

            – Basszus! – nyögött a férfi, majd letörölte a száját a szürke pulcsija ujjával. – Bocs.

            – S-semmi gond! – vonakodva ugyan, de végre sikerült levennie a tekintetét Jamesről. – Tehát akkor a telefonszám…

            – Igen…

            Ollie tudatáig nem jutottak el a számok, de kezei önmaguktól vezérelve írták, amit a férfi mondott. Remegve ugyan, de írták. Ő csak azzal a selymesen dörmögő hanggal tudott foglalkozni, ami ősi ösztönöket idézett meg az egész testében.

            – Nyolcas – mondta határozottan James.

            – P-parancsolsz? – Olivia megrázta fürtjeit. Két percen belül másodszor bambult bele a férfiba.

            – Nem hatos, hanem nyolcas. Hatost írtál.

            – Ó, bocsánat – gyorsan átfirkálta a rossz számjegyet, majd átjavította a helyesre, de valamiért reflexből egy szívecskét is kanyarított a sor végére.

            Kellett pár másodperc, amire rájött, mit is tett. A levegő benne akadt, szemei pedig a normális háromszorosára tágultak. Amanda régóta azt tanította neki, hogy a „vadászaton” sose kivételezzen egy pasival se, mert a többi megérezheti, és visszamondhatja a cikket.

            Kétségbeesetten a vörös szemű Jamesre pillantott, akinek az arcán egymillió dolláros mosoly ült.

            – Aranyos.

            – Ez… ez annak a jele, hogy ez a jó szám, nem a hatos…

            – Valóban? – nevetett fel jókedvűen. – Pedig meg mertem esküdni rá, hogy ez egy szívecske.

            – Pedig nem! – csattant fel a lány.

            – Biztos? – vonta fel egyik szemöldökét sármosan.

            – Biztos… – jelentette ki Olivia kevésbé magabiztosan, aztán a biztonság kedvéért mindegyik telefonszám után írt egy-egy szívecskét. – Látod? Mindegyik szám helyes.

            – Ha te mondod, akkor úgy van.

            Woods mély levegőt vett, immáron nem kellett megerőltetnie magát, hogy levonja tekintetét a minden bizonnyal etalonnak számító férfiról, a szégyene önmagától is megtette. Erősen az ajkaiba harapott, hogy valamivel elterelje a figyelmét, és csak és kizárólag a térdeire volt hajlandó fókuszálni, egy milliméterrel sem odébb. Nem akart mást, csak hazamenni, leülni a hőn szeretett festőállványa elé, és csak festeni. Belemerülni az alkotás gyönyörébe, távol a világtól, és távol ettől a pimaszul jóképű férfitól. Már ki is talált egy új képet: A lány szégyene. Tele lesz szívecskékkel, az tuti.

            – Mit szeretnél inni? – hajolt hozzá az imént említett pimaszul jóképű.

            – Öm… semmit, kösz.

            – Ugyan már, meghívlak – mondta, és már fel is állt a helyéről.

            – Vodka áfonya lével! – hallatszódott Amanda hangja. – Az a kedvence – tette hozzá széles vigyorral.

            James biccentett, majd elindult a pult felé. Ekkor a szőke nő az unokahúgához fordult.

            – Harapnivaló segge van, mi? – kuncogott.

            – Felháborító vagy! – röhögött a lány. – Szerintem már nem ártana férjhez menned!

            – Harmincöt vagyok, még előttem a fiatalság!

            – Az… meg a menopauza is.

            – Vigyázz a szádra, Olivia Béatrice Woods, még mielőtt ma este véletlenül kizárlak a házból! – vigyorgott gúnyosan a nő.

            Ollie elengedett egy mosolyt, tudta, hogy nem gondolta komolyan. Legalább is nagyon remélte…

            Ekkor tért vissza James, előbb letette a saját helyére a sört, majd elegánsan, a lány háta mögül, először a szalvétát, majd az üvegpoharat helyezte le az asztalra. Olivia annyira megörült az italnak, hogy majdhogynem elfelejtette az imént rendezett kis jelenetet, de ekkor megpillantotta az italban ékeskedő szív alakúra formált szívószálat. Döbbenten Jamesre pillantott, de akkor ő már a barátaival beszélgetett, csupán egy futó pillantást vetett a lányra, elmosolyodott, majd többet felé sem nézett.

***

            Olivia másnap reggel enyhe macskajajra ébredt, ami nem jó, hisz ma be kell mennie az egyetemre. Tegnap, miután otthagyták a fiúkat, egy kissé felöntöttek a garatra, és jóval éjfél után értek csak haza.

            – Jó reggelt! – bandukolt ki erőtlenül a nappalin át a konyhába a most cseppet sem csillogó szemű lány.

            – Jó reggelt! – köszönt neki vissza a nagynénje, aki egyben a lakótársa is. Ő közel sem volt annyira megviselt állapotban, majd kicsattant az energiától.

            Olivia nyöszörögve ült le a konyhaasztalhoz, de azonnal elé tettek egy csésze forró kávét.

            – Ezt idd meg és minden bajod elszáll! – mosolygott Amanda.

            – Soha nem bocsájtom meg neked, ha ma elalszom Evans óráján – motyogott a lány, közben belekortyolt a kávéba.

            – Nem fogsz, ne izgulj! Viszont nekem mennem kell. Itthon hagyjam a kocsit, vagy gyalogolsz?

            – Majd gyalogolok, legalább addig is felébredek.

            – Rendben, este találkozunk!

            – Este! – mondta Olivia mosolyogva, ahogy végignézte a csinos nő távozását.

            Az energiát mindig is irigyelte tőle. Hiába dolgozott sokszor késő estig, másnap mindig újult energiával látott neki a napnak, ráadásul a külseje is minden alkalommal kifogástalan volt. Elmondása szerint az ő pozíciója együtt jár bizonyos elvárásokkal, amiket az olvasók állítanak fel vele szemben. Hisz miért vennék meg a magazint, amiben azt írják le, hogy kell kinézni, amikor maga a főszerkesztő sem fogadja meg a tanácsokat?

            Miután elpusztította a kávét és evett is valamennyit, a tegnapi táskában hagyott füzettel elindult az egyetem felé. Az utolsó évét töltötte a Heavensgate Művészeti Egyetem művészettörténet szakán, és volt olyan szerencséje, hogy a főtárgyat a világ legjobb professzora, Mr. Evanst tanította. Ő mindent tudott, amit a művészetekről tudni lehetett, egy két lábon járó lexikonnak számított a maga hetven évével. Kora is bizonyította, mennyire eltökélt tanár, hogy még mindig nem ment nyugdíjba. Olivia mindenegyes órán itta a szavait, egyszerre jegyzetelt és vette fel hangszalagra az előadást. Úgy érezte, hogy mindent szóról szóra fel kell jegyeznie, mert csak így lehetséges az, hogy megkaphassa a rég áhított restaurátori állást a Heavensgate Múzeumban. Mivel voltak belső ismerősei tudta, hogy oda nem elég a festői tehetség, minden lexikális tudást is birtokolnia kell mellé, ennek átadásához pedig Evans professzor volt a tökéletes alany.

            A lány a szájába vett egy cigarettát és meggyújtotta. Nagyjából ez volt az egyetlen rossz szokása, de most kis híján ez is kifordult a szájából. Az álmos, szürke, reggeli tömegben egy hot dog árus előtt megpillantott egy férfit, aki mindennél jobban kitűnt az emberek közül a lehengerlő kisugárzásával. Olivia lábai önmaguktól megálltak, így akadályozva a közlekedést, de ez most egy csöppet sem foglalkoztatta. A férfi felpillantott, szemei vörösen csillantak meg a napfényben, és azonnal elmosolyodott, sőt, felé intett szabad kezével. A lány megpróbált elbújni a nyakába tekert kötött sál mögé, de mindhiába, már felfedezték, és a kalandor épp felé tartott.

            James kifizetve a hot dogot azonnal Olivia felé iramodott, késztetést érzett arra, hogy közelebbről is köszöntse a lányt. Maga sem értette miért akarja hallani azt a magasan csilingelő hangot, amit tegnap este a bárban is hallott, de akarta. Pontosan emlékezett rá, milyen is volt, de úgy érezte, hogy a képzelet meg sem tudja közelíteni a valóságot, és erről meg akart bizonyosodni. Magával ragadta a lány kissé gyermeteg, pimasz viselkedése és az érett nő külseje között kialakult kontraszt.

            – Ollie – köszöntötte, amikor odaért a lány elé.

            És ebben a pillanatban szertefoszlott az Oliviát körülölelő kissé rémült aura, és átvette a helyét egy dühös. Először a férfinak húz be, aztán amint hazaér a nagynénje, őt is megtépi. De mégse tehette ezt egy idegennel…

            – He-hello! – préselte ki magából a lány, és mantrázni kezdett, miszerint nem nyomja le a hot dogot James torkán.

            – Merre tartasz?

            – Az… egyetemre – mondta, és beleszívott egyet a cigijébe, attól hátha ellazul. De nem így történt.

            – Tényleg? Én is! De még nem tudom pontosan, hogy innen hogyan juthatnék el oda. Elkísérhetlek?

            – Öm… oké! Miért is ne? – vihogott fel zavartan. Nem tudta felfogni, miért viselkedik ilyen ostoba módon, általában a kulturáltságával szokott villogni a férfiak előtt, és nem a bárgyúságával. De valamiért végtelenül gyermeknek érezte magát James mellett, pedig jómaga is már huszonnégy éves volt, és nem ő a legelső első osztályú pasi, akivel valaha találkozott. Szerencsére az egyetem elég nagy ahhoz, hogy ne találkozzon vele, hisz eddig sem látta még. – Hogyhogy nem tudod, merre van?

            – Az igazat megvallva csak tegnap költöztem ide. Amikor odajöttetek hozzánk, épp ünnepeltünk.

            – Bocs a zavarásért… – mentegetőzött Olivia, de a férfi mosolyogva megnyugtatta.

            – Semmi gond, öröm volt ilyen csinos hölgyekkel találkozni, mint ti!

            Woods érezte, ahogy az arcába fut a vér. Próbált nem Jamesre nézni, mert tisztában volt azzal, hogy amikor zavarba jön, a szokásosnál is jobban csillognak furcsa, aranyszínű szemei.

            – A nagynénéd igencsak sziporkázó!

            – Néha túlságosan is, de sose akar rosszat. Csak hozzászokott ahhoz, hogy mindenkivel nagyon közvetlen. Szakmai átok.            

            – Ma van kedd… csütörtökön kell majd bemennünk, igaz?

            – Igen, csütörtökön, délután háromra.

            – Tökéletes időpont. Te is ott leszel?

            – Attól tartok – mosolygott a lány, majd gyorsan témát váltott, hogy elterelje a figyelmét a tényről, hogy a szerkesztőségben újra látja Jamest. – Tehát még csak most kezdesz az egyetemen, ugye?

            – Igen, nagyon hirtelen hívtak be, de örülök neki. Régóta pályáztam ide. Ez az iskola gyönyörű, és remek képzést ad.

            – Az biztos! És milyen szakon?

            – Művészettörténet.

            – H-hogy mi?! – tátotta el a lány a száját. – E-ez most… komoly?

            – Persze! Mi olyan nagy dolog ebben?

            – S-semmi, csak… én is arra a szakra járok – motyogta Olivia, és elképzelte, hogy minden kedden, szerdán és pénteken találkozni fog ezzel a férfival. Végigfutott rajta a hideg. – Ezt nem hiszem el…

            Jamest kicsit sem aggasztotta a dolog, inkább úgy tűnt, hogy teljesen lázba hozta.

            – Akkor azt hiszem, sokat fogunk találkozni – vigyorgott elégedetten.

            Mindeközben elértek az egyetem épületéhez. Ez a hely tökéletes volt arra, hogy művészpalántákat tanítsanak benne, hisz nincs olyan ember, akit nem ihlettek volna meg ódon falai, szépen ívelt oszlopai, a színes ólomüvegek, az elzöldült bronztető, az udvarban lengedező gyümölcsfák ágai, amelyek között most pirosan mosolyognak az almák, holott pár levél már sárga és bordó színben pompázik. A Heavensgate Művészeti Egyetem maga volt a megtestesült művészet. Nem csak a városból jártak ide diákok, de sokszor még külföldről is betévedtek páran.

            – Itt lennénk – örvendezett Olivia. Szeretett ide járni, és előre fájt a szíve, hogy hamarosan végleg el kell válnia ettől a helytől.

            Az udvarban nyüzsgött az élet. A fényképészek vakui villogtak, a festők és szobrászok egy-egy diákot körülülve váltották valóra látomásaikat, az írók és költők a fűben fekve ábrándoztak.

            – Mesés – mosolygott James.

            – Az.

            – Nekem még van egy kis dolgom – tette hozzá a férfi. – Majd odabent találkozunk.

            – Rendben, el ne tévedj! – kiáltott utána, majd ismét azon kapta magát, hogy kipirul az arca.

            James elsietett, Olivia pedig megpillantotta pár csoporttársát, akik csapatba verődve beszélgettek egy padnál.

            – Jó reggelt – ment oda hozzájuk, ők pedig egyszerre, szívélyesen köszöntötték.

            – Neked is!

            A lány kissé megrogyasztotta térdeit, fagyos ujjait a szövetkabátja zsebébe dugta.

            – Elég hideg van már, nem? – kérdezte vacogva.

            – De! – válaszolta egy barnahajú lány, nevezetesen Helen, akivel Olivia a leginkább megtalálta a közös hangot a csoportban. – De be is kéne menni, tíz perc múlva kezdődik az óra!

            Az óra már vagy tizenöt perce elkezdődött, a tanár pedig még sehol, pedig Evans professzor nem szokott késni! – zsörtölődött magában a lány, aki elfoglalta szokásos helyét az első sorban. Mellette Helen, a másik oldalról pedig Max, aki az elmúlt négy évben egyfolytában Olivia után vágyakozott, persze reménytelenül, de azért a mai napig sem adta fel.

            – Hol van Evans? – kérdezte a kissé duci Helen.

            – Nem tudom, de nekem ez nagyon furcsa…

            Az előadóteremben hangzavar uralkodott, mindenki kihasználta azt az időt, amit nem tanulással kellett eltölteniük, de a vidám csevej hangjai közé aggódó kérdések vegyültek. Úgy tűnt, nem csak Oliviáékat nyomasztja Mr. Evans késésre. Woods hátrafordult, szemével kutakodott James után, de nem találta meg. Ezek szerint eltévedt. Szégyellte magát, de nagy kő esett le a szívéről, hisz így legalább nem jön elő belőle mindenki előtt a zavart tinilány.

            Ebben a pillanatban végre kinyílt az ajtó, elcsendesültek a diákok, mintha valami nem lenne rendben. Olivia nem nézett fel tanárára, csakis előre bámult és várta, hogy az a pódiumhoz érjen. Viszont amint ez megtörtént, a mai reggelen már másodszorra nem hitt a szemének. James állt előtte széles mosollyal az arcán, egy laza, fekete, V nyakú pulóvert viselt, aminek lassan felhúzta mindkét ujját, amitől izmos alkarjain láthatóvá váltak a medvemancsot formázó tetoválások.

            Senki sem mert megszólalni, a feszültség szinte már vágható volt a teremben. James végignézett a csoporton, pillantása a hulla fehér, döbbenten pislogó Olivián állapodott meg. Alig láthatóan rákacsintott, összefonta dobszerű mellkasa előtt hatalmas karjait, majd beszélni kezdett lassan, tekintélyparancsolón.

            – Üdv! A nevem James Langdon, huszonkilenc éves vagyok, és Portlandből költöztem ide a minap – kis hatásszünetet tartott, majd miután biztos lett abban, hogy a diákok teljesen ledöbbentek, folytatta. – Sajnálatos módon az előző tanárotok, Evans professzor a hétvégén elhalálozott…

            A csoport egy emberként nyögött fel. Olivia egész eddig hitetlenül pislogott fel a férfira, csupán szeretett tanára halálhíre tudta kirángatni a sokkból.

            – De… mégis… hogy?

            – Elütötte egy busz – jelentette ki a férfi együtt érzően. – Sajnálom. De minden erőmmel azon leszek, hogy minél inkább ki tudjam tölteni az általa hagyott űrt.

            James szemei vörösen felcsillantak, mélyen Olivia arany-szempárjába fúrták magukat. Nem tekintett másfele, csakis az ijedt lányt nézte, aki már alig kapott levegőt.

            – Én vagyok az új művészettörténet tanár!