4. fejezet

           James formás ajkai résnyire nyíltak, döbbenten pislogott az előtte álló két nőre, akik szemlátomást ugyanolyan sokkban voltak, mint ő.

            – Ti… ismeritek egymást? – tette fel a kérdést hosszúnak tűnő másodpercek után. Az igazat megvallva nem nagyon mert megszólalni. A két lány között szinte vágható volt a feszültség.

            – I-igen… – fordult szerelméhez a nagy szemű Madeleine. – Mi… osztálytársak voltunk gimnáziumban.

            – Ó, valóban? – nevette el magát a férfi. – Ki hitte volna! Milyen kicsi a világ, mi?

            – Az… tényleg kicsi. Túl kicsi – jegyezte meg Olivia gúnyosan, aki ebben a pillanatban sarkon akart fordulni, de régi ismerőse megragadta fehér karját és visszahúzta.

            – Ne, ne menj, kérlek! – nyögte neki.

            Olivia Woodsban felgyülemlettek az érzelmek. Egyszerre volt dühös, csalódott és szomorú. Épp, hogy belátta magának, nem közömbös művészettörténet tanára iránt, legalábbis jobban érdekli, mint a legtöbb férfi, ugyanúgy járt, mint gimnáziumban. Jött a kedves Madeleine Winterberg és ugyanúgy lecsapta a kezéről az illetőt, mint fiatal korukban Alant. Bár ebben az esetben pont fordítva lenne, ha…

            – Mégis, miért ne?! – mordult rá a lányra illetlenül Ollie, miközben kitépte a szorító ujjak közül karját. – Mondd, kedves Mady, miért ne?!

            Az említett habozott. Ő maga sem tudta, mit mondhatna volt osztálytársának, hisz vagy hat éve nem találkoztak, és nem a legkedvesebb módon váltak el egymástól. A ballagási banketten, ami egy szórakozóhelyen volt megtartva, konkrétan a biztonsági őrök választották szét őket. Nyelt egyet a gondolatra.

            – Szeretném rendezni a dolgokat. Nézd! Olyan fiatalok voltunk és hülyék. Kislányok. Képesek voltunk négy éven át masszív gyűlöletben élni egy férfi miatt.

            – Megvolt az okom rá! – tette karba kezeit a lány. – Neked nem…

            – Tudom és sajnálom! Tényleg! – tette szívére a kezét a kecses, barnahajú nő. – Gerinctelen volt tőlem minden, amit tettem, de… huszonnégy évesek vagyunk, Olivia. Nem gondolod, hogy ideje lenne véget vetni a viszályunknak?

            Woods a tanárára pillantott, aki szemlátomást kellemetlenül érezte magát. Úgy igazította meg nyakkendőjét, mintha fullasztaná. Mégis, mit válaszoljon erre? Egyáltalán nem volt kedve elásni a csatabárdot, de ez az este túl fontosnak bizonyult ahhoz, hogy hisztizzen. Lesifotósok százai várták odakint és idebent is járt néhány, nem volt szüksége arra, hogy rossz színben tüntesse fel magát. Pont most, amikor a karrierje kezd fellendülni…

            – De – nyögte, szinte fájva –, ideje lenne. 

            – Jaj, tudtam, hogy megbocsájtasz! – tapsikolt önfeledten a lány, aki egy elegáns, éjkék ruhát viselt. Kecses alakján semmit sem csúfított az elmúlt hat év. – Végül is mennyi az esélye, hogy megint ugyanaz a pasi tetsszen meg mindkettőnknek?

            – Semmi! – vágta rá Ollie. – Abszolút semmi!

            – Mit szólnál, ha ezután elmennénk valamit meginni? Csak mi ketten! Persze, ha megengeded, szívem! – nevetgélt Mady, és a nyakába tette vőlegénye izmos karjait, hogy átölelje. 

            – Persze, miért is ne? Neked is kijár egy szabad este, nem? – puszilta meg kedvese feje búbját a férfi, ügyelve arra, hogy ne rontsa el a mesteri kontyot.

            Gyomorforgató volt látni, ahogy James a menyasszonyával bánik, főleg azok után, ahogy a szerkesztőségben viselkedett Oliviával. A lányt egyre jobban foglalkoztatta a kérdés: vajon mit gondolhat most magában vadonatúj tanára?

            – Nos, nem tudom, mikor végzem, de ha időben, akkor szólok. Megfelel? – kérdezte erőltetett mosollyal.

            – Szuper! És most mesélnél a festményedről? Hihetetlenül tetszik!

            Még mielőtt a lány megszólalhatott volna, Mr. Langdon a kép felé fordította kedvesét, majd lelkesen magyarázni kezdett neki a különböző virtuóz technikákról, amiket felfedezni vélt. Liv csak tisztes távolságból méricskélte őket, egyelőre nem méltóztatott közösködni, meg kellett magában emésztenie Mady feltűnését. A lány láthatóan megváltozott. Külsőleg ugyan nem, hatalmas, kék szemei még mindig ugyanolyan piszkosul szépek voltak, mint régen, de a kisugárzása teljesen más lett. Nyugodt, kiegyensúlyozott, révbe ért. Ezelőtt ő is hihetetlenül gyűlölte Woods-ot, de ez teljesen elszállt belőle. Olivia viszont egy percre sem tudta elfeledni azt az elemésztő utálatot, amit a fehérmájú nőszemély iránt érzett. És ekkor döbbent rá valamire.

            Ő valóban ennyire a múltban ragadt, hogy hat éven át nem tudta feledni ezt?! Egy fiatalkori szerelem nem okozhatott ekkora töréseket benne, hogy ne tudná magát újra összerakni. Hisz valószínűleg pár hónapnál tovább nem tartott volna az Alannel való kapcsolata, ezt pedig ő is tudta. Akkor mégis mi lehet az oka annak, hogy ő, miközben tanult, felnőtt nővé ért, nem tudta túltenni magát a csalódáson és a megalázkodásokon? Mady-t láthatóan régóta nem nyomasztotta a dolog, akkor őt miért?!   

            – James – suttogta halkan, hogy senki sem hallotta. – James az oka.

            Lehet, hogy többször is megpróbálta magát összerakni, de egy dolog mindig is hiányzott: a ragasztó, ami összetartsa. Neki nincs szerelme, aki bíztatná, szeretné őt. Hiába van mellette Amanda, az mégsem ugyanaz, mint amikor valaki olyan érez irántad valamit, akivel nem közös a véretek.

            Ebben a pillanatban Olivia lesújtva érezte magát. Lesújtva és gyermetegnek. Nem hitte volna, hogy ő is ilyen gyenge, hogy egy férfi kellene ahhoz, hogy elfeledje a múlt fájdalmait. Ő azt hitte, hogy megoldja magában, majd letisztázza, de ez sosem sikerült. Mindig visszatért a maró gyűlölet és újra, meg újra szétesett. Nem volt, aki elhessegesse mellőle a rossz érzéseket.

            De nekem nincs szükségem szerelemre! Nekem nincs szükségem senkire, csak magamra! – gondolta magában, de amint rájött, hogy ez nem így van, összefacsarodott a szíve. Vajon most ő is olyan gondtalan lenne, mint Mady, ha tudna szeretni? Miatta nem mer! Ez is az ő hibája! Ő tehet mindenről! A szuka…

            – Nem, nem, Olivia, nyugodj meg! – mantrázta magában.

            Ezentúl érett, felnőtt nő leszel, aki nem ilyen gyenge egyedül. Aki erős és meg tudja oldani a problémáit férfi nélkül is. A férfiak csak megkönnyítik a dolgot, de sok más sebet is okoznak egyúttal. Neked nem kell férfi! Bebizonyítod Madeleine hercegnőnek, hogy te egyedül is vagy olyan erős, mint ő! Igen, el kell feledni a múltat. Meg kell nyugodni. Ezt pedig úgy tudod elérni, ha a megbarátkozol vele…

            Ahogy erre gondolt, végigfutott rajta a libabőr.

            – Kell egy kurva cigi!

            Nem nézett többé a szerelmes párra. Nem vágyakozott az érzés után, egész egyszerűen fogta magát, a recepcióra sétált, kikérte szövetkabátját és kilökte maga előtt az üveges bejárati ajtót. Ami azonban akkor fogadta, amikor kilépett, több volt a soknál.

            – Itt az a lány! – hallotta mindenhonnan, vakuk villantak fel, amiknek fénye szinte megvakította, így inkább visszavonult a sznob társaság megnyugtató duruzsolásába.

            Emlékezete szerint a negyedik emeleten egy hatalmas erkély terült a nagyváros fölé. A lifthez verekedte magát, benyomta a negyedik emelet gombját és várt. Olivia a falnak dőlt, és nagyot sóhajtott. Jó volt végre a csend, csupán andalító jazz zenét hallott, ami a liftben elhelyezett hangfalakból szólt. De ezt sem hallgathatta sokáig, az ajtó hamarosan széthúzódott előtte, ő pedig szemben magával megpillantotta a nyílt erkélyajtót, amit szintén bőven feldíszítettek virágokkal és aranyszalagokkal. Odakintről hűs, friss levegő áramlott befelé, ami jótékonyan hatott ítélőképességére.

            Nem kell nekem férfi! Minek is kéne? Hogy olyan legyek, mint Mady? Ha ez az ára, inkább macskás vénasszony akarok lenni! – gondolta magában.

            Önbizalommal telve lépett ki a fehér márványpadlóra, az éjszakai horizonton csillogtak a távoli felhőkarcolók fényei. Keze már a kabátzsebébe kúszott, megtapintotta a cigarettásdobozt, és úgy érezte, hogy ennél több neki most nem is kell, csak a jótékony nikotin, ami elzsibbasztja fejét és a füst, amit tovaszállni lát. Azonban ebben a pillanatban Olivia Woods rájött, hogy nincs egyedül.

            A gömbölyded oszlopokkal szegélyezett erkély egyik szélén állt valaki. Egy magas, széles vállú férfi, aki a várost bámulta. A lány nem szánt rá különösebb figyelmet, egész egyszerűen a hely másik végébe sétált, és ott tett egy cigarettát a szájába. A férfi viszont felfigyelt a magabiztos léptekre, és nem bírta figyelmen kívül hagyni. Oliviára vetette jeges kék szemeit, csodálattal töltötte el, hogy a lány ragyogóbb, mint egy egész város. Végtagjait elöntötte egy bizonyos bizsergés, amit már régóta nem érzett.

            – Gyönyörű, nemde bár? – szólt oda neki.

            Ollie felkapta fejét a kérdésre, a férfi felé bámult, aki elegáns szmokingot viselt. Férfias, szögletes állát legalább annyira kiemelte a nyakkendő, mint tanáráét. De többet nem látott belőle, a jótékony homály eltakarta.

            – De! Valóban az – mosolygott, majd végigtapogatta magát tűz után kutatva, de nem találta. Biztosan kiesett az öngyújtó a zsebéből még a recepción. – Francba! – szitkozódott félhangosan.

            Az idegennek mi sem kellett több. Könnyű léptekkel iramodott meg a lány felé, aki ettől egy csöppet sem tántorodott meg.

            – Szabad? – kérdezte selymes hangon, ahogy előhúzta egyszerű, acél öngyújtóját.

            – Köszönöm – sóhajtott elégedetten, ahogy az első slukkot szívta.

            Immáron teljes valójában látta a férfit. Jólfésült, szőkés hajába sötétebb tincsek vegyültek, de ez egyértelműen nem festés volt, természetesen nőtt így. Vonásai acélosak, magabiztosak, példamutatóak, akár egy ókori görög szoboré, a szemei pedig jegesek. Fagyosak. Ahogy Olivia beléjük mélyedt, nem azt érezte, mint Jamesnél, hogy felforrósodik, sokkal inkább lehiggad, lehűl. 

            – Daniel Brown – mondta a férfi sármos mosollyal sima arcán. Látszott rajta, hogy kifinomult, tudja az etikettet, ennek ellenére mégis kézfogásra emelte tenyerét.

            – Olivia Woods – szorított rá a lány.

            A férfi ajkai résnyire nyíltak, őszinte meglepetés látszott rajta.

            – A tízes? – kérdezte döbbenten.

            Ollie elnevette magát, megfogta szoknyája szélét, és pukedlizett egyet Daniel előtt.

            – Személyesen!

            – A fenébe! Nem hittem volna, hogy a Tízeske ennyire elragadó! – nevetgél. – Csakhogy tudja, én önt akartam elsőnek!

            – Hogyhogy ön? – vonta fel szemöldökét Liv.

            – Nos – fordult az épület belseje felé a jeges tekintetű férfi –, én vagyok ennek a csodás múzeumnak a vadonatúj kurátora, Miss Woods.

            A lány eltátotta a száját. A pozíciót, amelyet James nem fogadott el, most ez a jóképű férfi tölti be. De ez nem csak ennyit jelentett. Ebben a pillanatban szemben találta magát azzal az emberrel, akinek hatalmas beleszólása van a jövőjét illetően. Ez hirtelen akkora terhet jelentett neki, hogy eddigi önbizalma tovaszállt és zavarba jött helyette.

            – O-oh… elnézést kérek, Mr. Brown!

            – Ugyan, kérem! Csak Daniel. Vagy Dan. Ahogy jobban tetszik.

            – Ez esetben csak Olivia – nyugodott meg kissé a lány. – Szóval… valóban engem akart elsőnek, vagy csak viccelődik velem?

            – Eszem ágában sincs viccelődni, Olivia! Teljes mértékben kiálltam maga mellett. Látta, mi nyerte el az első díjat?

            A lány megrázta csinos fejét.

            – Nem. Még csak a sajátomig jutottam.

            – Egy műanyagflakonokból készült szobor! Flakonok! – háborgott Daniel. – El tudja ezt képzelni?

            – Az is művészet – vonta meg a vállát.

            – Nézze, Olivia! – kezdett bele a férfi. – Én ugyan művészettel foglalkozom, de űzni nem tudom. De nyolc flakont én is össze tudok kötözni spárgával. Nem nagy ügy. De amit maga csinál a kezével – ebben a pillanatban hirtelen megragadta Olivia gyöngéd ujjait és az arca elé húzta, végigmérte őket, majd tekintetét visszafúrta a lány aranyló szempárjába –, az csoda.    

            – Örülök, hogy ennyire tetszik a munkám, Daniel – mosolyodott el Olivia.

            Egy elegáns pincér lépett az erkélyre, kezében egy pezsgőspoharakkal teli ezüsttálcát tartott.

            – Pezsgőt? – lépett oda a két fiatalhoz.

            Mr. Brown biccentett és levett két pohárral, miután a felszolgáló távozott. Ezt követően a férfi átnyújtotta beszélgetőpartnerének az italt, majd szemmagasságba emelte.

            – Önre, Tízeske!

            A lány egy kissé elbambult az új kurátor csábító mosolyán, de amint magához tért összekoccintotta vele poharát.

            Mindketten kortyoltak. A Pezsgő hideg volt, bizsergető és teljesen felélénkítette Ollie érzékszerveit. Immáron érezte a férfi parfümjének bódító illatát, a belőle áramló forróságot. Kétségtelenül tetszett neki. Talán az új csalódásféleség miatt, de jelen pillanatban vonzóbbnak találta tanáránál is. De szükség nem hajtotta, ezt érezte. Nem tudna belészeretni. Ami felkavarodott benne, annak semmiféle érzelmi alapja nem volt. Csupán a vadító ösztönök kerítették hatalmába, amikről úgy gondolta, nem is olyan rosszak. Hisz, ha istápolásra nem is, kielégülésre minden egészséges nőnek szüksége van.

            – Meséljen magáról! – utasította Daniel ellentmondást nem tűrő hangon, amikor ő maga is rágyújtott egy cigarettára. – De ne olyat, amit a jelentkezésében leírt. Azokat már kívülről fújom.

            – Nem tudom, mit mondhatnék. Nem vagyok egy érdekes személyiség.

            – A művészek mindig azok.

            – Nos… akkor azon kívül, hogy festegetek, a nagynénémnek segítek, aki a Modern Woman főszerkesztője.

            – Miben segít?

            – Hm – vonta meg vállát a lány –, mindenfélében. Néha a ruhákban, a cikkekben, néha az interjúalanyok kiválasztásában. Semmi különös.

            – Igen sokoldalú. Mostanában a riporterek az én fülemet is egyfolytában rágják.

            – Vérszívók, hehe. Én se kedvelem őket, túl rámenősek.

            – Egy hölgy sose legyen rámenős, igaz? – pillantott csábosan Oliviára. – Csak épp annyira, hogy a férfi tudja, van esélye. Csak apró jelek kellenek.

            – Mint például?

            Daniel Brown végigmérte a lányt, egy nem látható pillanatra a kezén állapodott meg a tekintete, ami a pohárral játszadozott, de úgy tett, mintha nem tűnt volna fel neki, ezért inkább a panorámára koncentrált, le sem vette jeges tekintetét róla.

            – Ha egy hölgy, aki felkeltette az érdeklődésem, beszélgetés közben a poharával matat, onnan rögtön tudom, hogy nyert ügyem van.

            Olivia egy pillanatra lesokkolt, azonnal lekapta finom ujjait a hengeres tárgyról, magához emelte.

            – Ebben pedig csak megerősít az, ha a hajához is nyúl.

            Villámgyorsan elengedte a puha kontyot, amit zavarában igazgatni kezdett. Mégis mi ez?! Ez a pasas teljesen zavarba hoz… – gondolta magában. De nem akarta kimutatni, hogy Danielnek igaza van.

            – Szerintem ez nem működik mindenkinél.

            – Lehetséges – fordult a lány felé, fél karját a faragott márványkorlátra támasztva –, de eddig sosem tévedtem…

            – Ollie! – hallotta Olivia maga mögül a hőn gyűlölt becenevet egy férfi szájából. – Már azt hittem, meg se talállak!

            Liv megszólítója felé fordult, azonnal felismerte James alakját, ahogy zavart mosollyal közeledett felé. Ujjai közt két csilingelő pezsgőspoharat szorongatott.

            – Hoztam pezsgőt! – mondta magabiztosan, de csak ekkor vette észre, hogy diákja előtt már ott egy. – De ahogy látom, már szereztél…

            A tanár teste megfeszült, az Olivia mellett álló széles vállú személyre nézett, akinek le se lehetett volna vakarni az arcáról a vigyort.

            – James Langdon! – kiáltott fel Daniel.

            Olivia szeme kikerekedett. Lehetséges lenne, hogy ismerik egymást? Még fontosabb: lehetséges, hogy egy este két régi ismerős is találkozik?

            – Ismeritek egymást? – vonta fel szemöldökét a lány.

            – Nem! – vágta rá azonnal a vőlegény, de a kurátor átfogta a vállát.

            – Már, hogy a francba ne ismernénk egymást, te kurafi! Még hol is találkoztunk? Berlinben?

            James lesütötte szemeit, sugárzott róla a szégyen. Olivia legszívesebben elnevette volna magát, de ehelyett inkább megigazította magán giccses, fehér ruháját egy sokatmondó vigyorral.

            – El se hinné, Olivia, hogy ez a fickó hány német lánykának csavarta el a fejét! Volt, hogy egyszerre többnek is…

            – Elég legyen, Dan! – mordult rá a férfi, de ez semmit sem hatott rá.

            – Egyik nyáron pár barátommal ellátogattunk Berlinbe egy Van Gogh kiállításra, ott találkoztunk ezzel itt! – kissé magához szorította a szégyenkező Jamest. – Mint magányos amerikait, gondoltuk felkaroljuk, de inkább mi voltunk érte hálásak! Abban a két hétben, amíg ott voltunk, minden éjjelre szerzett nekünk és magának valakit, ha szabad ilyet mondanom ön előtt, Olivia! Pazar időszak volt!

            Liv vigyora gúnyos mosollyá nőtte ki magát. A stúdió előtt, amikor James bocsánatot kért a flörtök miatt, esküdözött, hogy ő volt az első és egyetlen ilyen. Ezek szerint mégsem.

            – Mikor is volt ez? – kérdezte kimérten.

            – Öt é… – vágta rá a vörös szemű, de Daniel szerencsére határozottabban idézett vissza saját emlékezetéből.

– Vagy három éve! – mondta magából kikelve. – Azóta nem láttam ezt a jómadarat, pedig számtalanszor kerestem!

– Értem… és… mióta is él boldog párkapcsolatban, Mr. Langdon?

James nagy szemekkel bámult tanítványára. Tudta, ha elmondja az igazat, akkor végleg elveti magát a szemében, azt pedig nem bírta volna ki. Viszont azzal is tisztában volt, hogy ő és kedvese hamarosan együtt lesznek, akkor pedig minden kiderülne.

            – Négy éve… – válaszolta hosszú hezitálás után. – De… akkor épp szünetet tartottunk!

            – Nyilván! – felelt Olivia könnyeden, de a pillantása mindent elárult.

            Undorodott a férfitól. Az erős kezdés után, amit Red Heaven bárban tapasztalt, ez maga volt a teljes mélypont. Ahogy jobban megismerte ezt a hímet, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora szemét valójában. Tipikus példája azoknak, akik kihasználják az adottságaikat, hogy azzal hetyegjenek, akikkel csak akarnak. Kihasználják a nőket. A gyenge nőket. De az olyanokat, mint ő, nem tudják.

            James látta az Oliviából áradó ellenszenvet, és meg is tudta érteni. Arra, amit abban a két hétben tett, hogy minden éjjel mással bújt ágyba Madeleine háta mögött, egyáltalán nem volt büszke. De úgy érezte, ez kellett ahhoz, hogy biztosan tudja, számára Mady az igazi, és az elmúlt években egyszer sem csábult el. Még csak az eszébe sem jutott. Egészen addig, amíg meg nem pillantotta ezt az idegesítően vonzó és kacér teremtést, aki egyetlen mozdulatával az ujja köré csavarta. Dühítette ez az érzés, hisz általában ez fordítva szokott lenni. De a dühnél erősebb volt most a bánata. Tudta, hogy nagy valószínűséggel közte és tanítványa között úgysem lehetne semmi, de, ha párjának nem is, barátjának szívesen mondaná őt. Így azonban mindez szertefoszlott. Pontosan tudta, ezentúl milyen lesz vele Olivia: kimért, gúnyos és távolságtartó.

            – Nos, akkor én… megyek. Látom, zavarok – hebegte zavartan James.

            – Dehogy zavarsz, ne viccelj! – nevetett rá réglátott barátja.

            – Mégis inkább mennék – mondta, s ezzel ki is fordult Daniel karjából. A pezsgőt azóta is kezében tartotta. – Akkor majd találkozunk… – pillantott Oliviára, majd eltűnt.

            Néma csend követte távozását, amit pár másodperccel később két, hideg itallal teli kristálypohár csörömpölése szakította meg, amelyek épp szilánkosra törtek a múzeum egyik falán.

***

            Az ifjú művész másnap reggel az ágyában fekve mosolyogva nyugtázta a tegnap estét. A kínos pillanatokat leszámítva felettébb jóra sikerült a debütálása. Miután Daniel feltakaríttatta a James által falhoz vágott poharakat, levezette őt a tömegbe és mindenkinek bemutatta, aki csak számít a szakmában. És ami a leginkább imponált Livnek az az, hogy egyenlő félként, mint elismert művészt kezelte őt, nem holmi nőcskének, akinek csak azért kedveskedik, hogy megfektethesse. Sőt, miután fogyatkozni kezdett a tömeg, a kurátor is lelépett, és még csak meg sem említett egy esetleges találkozást. És ez így volt rendjén. Hosszú idő óta Olivia végre újra nyeregben érezte magát, főleg azért, mert amikor az este után ránézett telefonjára, látta, hogy egy üzenetet kapott legjobb barátnőjétől, aki fél éve utazott el. Végre hazajön, és azt akarta, találkozzanak.

            Nem maradt sok ideje, amíg a repülőgép megérkezik, így épp, hogy be tudott kapni valamit enni, felöltözött és már indult is. Szerencsére Amanda otthon hagyta a kocsit, így két órával később már a repülőtér várótermében ült. Pár perc múlva pedig befutott réglátott barátnője, Anna, aki szokás szerint ragyogott. Két nagy bőröndöt húzott maga után.

            – Liv! – kiáltott fel, amint meglátta a lányt.

            – Szia! – rohant oda hozzá Ollie és rögtön a nyakába borult. – El sem hiszem, hogy újra itt vagy!

            – Tudom, én se. Hiányzott már Heavensgate! – szipogta könnyekkel küszködve a hosszúlábú, feketehajú lány.

            – Mindent el kell mesélned, ugye tudod? Túl hosszú volt ez a fél év!

            – Basszus, ne is mondd! Mindent elmondok idővel, de kérlek, hadd pihenjek le egy kicsit, teljesen ki vagyok fáradva.

            – Természetesen – mosolygott Olivia, átvette az egyik bőröndöt és hazavitte barátnőjét.

            Amikor a lány megtudta, hogy Anna itt hagyja az országot, ráadásul nem is kevés időre, nagyon megingott. Amanda után ő volt az, aki a legközelebb állt hozzá, és Japán nincs túl közel. De tudta, el kell viselnie a változást, hisz nem állhatott barátnője útjába, aki azért utazott olyan messzire, hogy a legjobbaktól tanulhassa el a számítógépes rajztechnikák legjavát. De most végre visszatért, és több időt tölthetnek el együtt, mint valaha. Anna feladta itteni lakását, így most náluk fog élni egy darabig. Amint hazaértek, a lány bedőlt a neki berendezett vendégszobai ágyba és fel sem ébredt egészen estig.

            Ekkor már Amanda is megérkezett a munkából, épp unokahúgának ecsetelte a mai nap fáradalmait, gondosan ügyelve arra, hogy kihagyja a kis irodai kalandját…

            – És újra köztünk! – szakította félbe Olivia nagynénjét, közben ismét megölelte a kómás állapotban lévő Annát.

            – Hello, Amanda, jó újra látni! – integetett neki.

            – Téged is, remélem minden oké!

            – A legnagyobb rendben – mosolyodott el.

            – Akkor magatokra is hagylak titeket, elteszem magam holnapra! – búcsúzott el a főszerkesztő, majd elsuhant hálószobájába.

            Ugyan ő is remek kapcsolatot ápolt a smaragdzöld szemű Annával, tudta, hogy most a legjobb lesz hagyni, hogy kibontakozzanak.

            – Szeretnél valamit? Inni? Enni? – sürgette Ollie.

            – Nem, kösz! Tudod, mire vágyom most a legjobban?

            – Mire?

            – Emlékszel még arra a helyre, ahova mindig jártunk?

            – A Lebujra gondolsz?

            Sok lánynak eszébe sem jutott volna egy ilyen nevű helyre járni, de a bár, nevével ellentétben, nagyon kellemes volt. Minden este élőzenével, kávéval, koktéllal és finomabbnál finomabb süteményekkel és szendvicsekkel látta el vendégeit.

            – Aha!

            – Persze, elnézhetünk oda is, ha gondolod.

            – Megveszek egy cosmopolitan-ért! Odakint mindenki csak szakét vedel! – kuncogott Anna.

            – Akkor kapd össze magad és indulhatunk is!

***

            – Hölgyeim! – hajolt meg előttük egy kicsit az ajtónálló, majd szó nélkül beengedte őket.

            A Lebuj tulaja mindig is nagyon ügyelt a biztonságra, így csakis a nem bajosnak tűnő vendégeket volt hajlandó beengedni. A két lány, akik csinos koktélruhákban jelentek meg, pedig a legkevésbé sem voltak bajosnak mondhatók.

            Magába a bárrészbe egy sötét, hosszú folyosó vezetett, aminek már a legelején lehetett hallani a kellemes akusztikus zenét, amit valaki a színpadon játszott. Viszont ahogy elindultak befelé, Ollie-t megkörnyékezte valami rossz érzés, amit nem tudott megmagyarázni. A térde megremegett, a gyomra lebegett a testében. Valahogy az énekszó, ami egy „mocskos kislányról” dalolt, túlságosan baljósan csengett.

            A hely szokásához híven tele volt, így a két lány megállt, hogy keressen magának egy asztalt, azonban Woods valahogy sehogy sem tudott erre koncentrálni. Tekintetét a vörös fényben úszó színpadra szegezte és nem bírta levenni onnan. Immáron tudta, miből fakad az a rossz érzés.

            – Ez meg mit keres itt? – motyogta magának félhangosan. – Követ engem?! Miért kell mindenhol ott lennie?!

            Furcsa barna szempár bámult rá vissza a pódiumról, amelyben piros lángok égtek, de nem a reflektoroktól.

            A színpadon egyetlen, újdonsült művészettörténet tanára, James ült egymagában, egy gitárral a kezében. A rajta lévő fekete ing felső gombja szexin kigombolva, az ruhadarab ujja könyékig feltűrve. Lábán szakadt farmer és bakancs. Olivia nem jutott szóhoz, maga sem tudta, mi volt rá pontosan ekkora hatással. A vonzó férfi, aki ellenállhatatlan volt énekelve, egy gitárral a kezében, vagy a vonzó férfi, akiről tudta, hogy egy szemétláda.

            – Hé, ott van egy szabad asztal! – kapta el Anna barátnője karját, és vonszolni kezdte.

            Ollie szinte fel sem fogta, mit mondanak neki, le sem vette tekintetét a színpadról, csupán akkor, amikor már leültek.

            – Minden rendben? – nézett rá kíváncsian a zöldszemű, aki épp a zenésszel szemben ült.

            – Öm, persze! – nevetgélt kínosan. – Miért ne lenne?

            – Csak furcsán viselkedsz. Láttál valaki ismerőst?

            – Dehogy! Csak rég voltam itt… na, de mesélj végre! – noszogatta Olivia.

            – Mit szeretnél tudni? – vigyorodott el Anna önelégülten.

            – Mindent! Milyen Japán? Mi mindent tanultál? Hogy megy a nyelv? A szokások? Milyenek az emberek?

            – Szóval – kezdett bele a feketefürtös –, mindenki nagyon kedves. Kicsit már túlzottan is. Néha komolyan kirázott a hideg tőle! Amúgy Japán csodás. Egyáltalán nem bántam meg, hogy kimentem, életem egyik legjobb döntése volt. A munkahely is király volt, alig várom, hogy megmutathassam, mi mindent tanultam, hehe. El fogsz tőlem ájulni – támaszkodott fél karjával elégedetten a szék háttámlájára.

            – Nagyon kilógtál közülük?

            – Ne is mondd! A legtöbb pasinál magasabb voltam egy fejjel!

            Olivia elnevette magát. Tudta, hogy ez a téma is mindenképp elég hamar fel fog jönni, hisz mindig csinos barátnője imádott randizni. Ez afféle hobbi volt számára. Görcsösen próbált szerelembe esni, persze emiatt a legtöbbször csak pofára sikerült.

            – Találtál magadnak odakint valakit?

            – Semmi komolyat. Tudtam, hogy hazajövök. Azért van pár elég jó faszi, de nekem kissé túl femininek. Főleg a zenekarok! Na, azoktól teljesen kiborulok!

            – Örülök, hogy újra itt vagy. Tényleg nagyon hiányoztál… – mosolygott Olivia nosztalgikus módon.

            – Igen, én is nagyon örülök, Liv, de elárulnád végre, hogy mi közöd a gitáros fickóhoz? 

            – Hogy érted?

            – Amióta bejöttünk, téged bámul – súgta oda a lánynak huncut mosollyal vékonyka ajkain.

            – Ugyan, ne legyenek téveszméid!

            – Komolyan…

            Ahogy ezt Anna kimondta, elhallgatott a gitárszó, James az állványra helyezte hangszerét, persze ezt Ollie nem láthatta, hisz háttal ült a férfinak.

            – És most erre jön! – tapsikolt izgatottan a barátnő.

            Olivia nem tudta, mi tévő legyen. Egyáltalán nem volt kedve beszélgetni a férfival a tegnapi után. Magában szitkozódott, hogy miért kell mindig pont őt megtalálnia?! Először a vadászat, majd az egyetem, aztán a kedvenc helye!

            Mindeközben tanára már mögötte állt kesernyés mosollyal borostája alatt.

            – Hello, Ollie… – búgta.

            A lány testén kiütközött a libabőr, ahogy meghallotta becenevét. Most emiatt még jobban utálta, mint eddig.

            – Tudtam, hogy ismered! – kiáltott fel Anna, miközben rögtön felállt kezet nyújtva Langdonnak.

            – A nevem Anna Jane, nagyon örvendek!

            – James Langdon…

            – Olivia a legjobb barátnőm, szóval csak hátrébb az agarakkal! – kuncogott.

            – Nekem pedig a diákom.

            A szép arcú lánynak leesett az álla, egyúttal elállt minden szava. Nagyokat pislogott az előtte álló férfira, aki le sem vette tekintetét tanítványáról.

            – Ollie, beszélhetnénk? – kérdezte nyekeregve.

            – Nincs kedvem hozzá, tanár úr! – válaszolta kimérten, amire James megszívta magát.

            – Mondtam, hogy a magánéletben csak James…

            – Én meg mondtam, hogy nincs kedvem beszélni!

            – Kérlek, én csak helyre akarom tenni a dolgokat!

            – Nincs mit helyre tenni! Pontosan tudom, hogy milyen vagy, és nem érdekelsz! Remélem tiszta voltam!

            Mindeközben Anna döbbenetét felváltotta egy mosoly. Izgalmasnak találta a két embert, főleg a köztük lévő viszonyt. Úgy szemlélte őket, mintha a kedvenc sorozatát nézné.

            – Kérlek, magunkra hagynál? – tette fel a kérdést udvariasan a tanár.

            – Persze – válaszolta hetykén, a bárpult felé vette az irányt, ahol már kinézett magának egy gazdagnak tűnő srácot.

            James zavartan ült le a lány helyére, ökölbe szorított kezeit az asztallapra helyezte.

            – Kérlek, ne légy rám mérges…

            Olivia felhördült.

            – Mégis miért lennék rád mérges? Nem vagyok az. Undorítónak talállak.

            – Tudom, de én…

            – Nincs de, baszd meg! – kelt ki magából teljesen a lány, azonban Jamesnél ez nem a várt hatást váltotta ki. Nem hunyászkodott meg. A lány mocskos szája egyenesen tűzbe hozta, de tudta, ennek most nincs itt az ideje. – Megértem, hogy néha kell egy kis flört, de azt mondtad, hogy én vagyok az első. Belefér. De ezek szerint én – számolgatni kezdett az ujjain – a tizenötödik vagyok!

            James hallgatott.

            – Ja, nem! Bocs! Egyszerre többeket is elcsábítottál… akkor hányadik? Tizenhat? Tizennyolc?

            – Huszonöt.

            – Undorító vagy – sziszegte összehúzott szemekkel Olivia.

            – Gondoltam őszinte leszek…

            – Ezúttal. Ha ettől tartasz, egy szót sem fogok Madeleine-nek szólni, pedig megérdemelnéd.

            – Tudom…

            – Rohadtul nem vagy boldog ebben a párkapcsolatban, ugye tisztában vagy ezzel?

            – De! Az vagyok! – tiltakozott kissé erélyesebben James.

            – Nem, nem vagy! – reccsent rá a lány. – Az akarsz lenni, és akarod, hogy akard, de nem vagy!

            James lehajtotta a fejét, hallgatott.

            – Ha az lennél, akkor nem csaltad volna meg őt ennyiszer.

            – Kellett volna már, hogy ezt a fejemhez vágják… köszönöm…

            – Szívesen megteszem újra, ha kell! – fonta össze karjai Ollie.

            – Soha többé nem csinálok ilyet…

            – Rohadtul nem nekem kell bizonygatnod, James! 

            – Nekem kellett még ez az utolsó nagy kilengés, hogy tudjam, vele akarok lenni.

            – Ha valakit szeretsz, akkor nem keresel mellette kalandokat, mert az adott lánnyal az egész életetek egy nagy kilengés. Izgalmas és nem kell más. Ezek szerint veletek ez nem így van… de gondolj csak bele, James. Tegyük fel, hogy nekem van igazam, és Mady nem a nagy ő. Mi van akkor, ha megismered azt a lányt, aki az lenne, ő pedig hallja majd ezeket a történeteket, akárcsak most én. Egy idegen szájából, spontán. Szerinted mikor állna veled össze? Ha ilyeneket csinálsz, elriasztod magad mellől az igazit.

            James bólintott.

            – Igazad van.

            – Arról nem is beszélve, ha mégis ő az igazi, és ilyeneket tettél vele… összetörne – folytatta, miközben rágyújtott egy cigarettára.

            – Kérhetek egyet? – kérdezte visszafogott mosollyal a férfi.

            Liv odanyújtotta, minden mozdulatot végigkísért a szájba vételtől az első slukkig.

            – Úgy érzem, jobban hallgatnék rád, mint akármelyik más barátomra… – búgta mosolyogva James.

            – Nem kell rám hallgatnod.

            – De akarok.

            Valójában akart is és nem is. Saját magát is gerinctelennek tartotta cselekedetei miatt, és nem akarta újra elkövetni azokat a hibákat. De Olivia egymagában vonzóbb volt, mint a huszonnégy német lány együtt. Az aranyló pillantása perzselte, minden pillanat kínozta, amelyben nem érhetett hozzá. És ettől úgy érezte, Ollie az ő saját kis purgatóriuma, ahol örökké szenvedhet. Az örök kísértés, ami mindig ott van mellette, amit mindenáron meg akar szerezni, de tudja: nem lehet. Ettől csak még inkább maga mellé akarta láncolni a lányt, akitől jobban érezte magát. Aki megtisztítja őt, aki mindig emlékezteti arra, hol a határ.

            A tanítvány nagyot sóhajtott, majd inkább más vizekre terelte a témát.

            – És amúgy mit keresel itt? Követsz?

            – Dehogy! Csak itt lépek fel hétvégenként. Igazából van egy bandám, de mindenki lebetegedett, úgyhogy ma szólóban nyomom – válaszolt jókedvűen, de ő még nem tekintette lezártnak a dolgokat. – Örülök, hogy találkoztam veled, Olivia Béatrice Woods.

            – Gondolom nekem is örülnöm kéne, mi? – tette fel a költői kérdést egy félmosollyal.

            – Ne érts félre, már nem akarok tőled semmit. Meg amúgy is, semmi esélyünk se lett volna együtt, mi? – kérdezte szíve mélyén remélve, hogy egy dehogynem a válasz.

            – Abszolút semmi!

            James fülében visszhangoztak a szavak, úgy fájtak, ahogy azt remélte.

            – Szóval… akkor csak egy sör? – kérdezte végül a pult felé mutogatva.

            – Csak egy sör – biccentett Olivia.